Kovács Sándor: A haladás törvénye a keresztyénség történetében (Budapest, 1929)

5 közeivel ugyanezen eredményre jutunk. A végesség és végtelenség, a gyarlóság és fenség, a bűn és szentség kibékülése, a menny és föld összeborulása, az isteni szeretet kimeríthetetlen odaadása az ég felé tekintő, de gyarlóságában magát elvetettnek érző ember iránt egyetlen vallásban sem nyilvánult oly megragadó, a művészetet hatalmas alkotásokra ösztönző módon, mint Jézus Krisztus golgotai áldozatában. Oly szédítő mélysége és magassága tárul elénk a váltság eszméjének, ami a vallási igazságnak valóságos gerince, hogy sehol mását nem találjuk és soha el nem avulhat. Ez a váltság örök érvényű, múltra és jövendőre szóló. Célja Isten országa, a gyarló világ átformálása az önzés törvényét követő társadalomból az isteni szeretet törvényének hódoló társadalommá, az embereknek ez isteni országhoz méltó személyiségekké nevelése, bibliai szóval újjászületése. Ez eszme szolgálata a keresztyénség életfolyamának igazi tartalma, amit nyomon követhetünk a történelmi események ágasbogas útvesztőiben. Van azonban a keresztyénségnek, mint legszellemibb vallásnak még egy kiváló sajátsága. A legtöbb vallás, amidőn hívei lelkét a végtelen felé irányítja s a transcendens világba mintegy elmeríti, megőrli az ember egyéniségét, teljesen elszakítja a természeti élettől, elsorvasztja energiáját, akaraterejét; a keresztyénség az egyént nemcsak el nem törpíti, össze nem zúzza, hanem inkább fölemeli azzal a gondolattal, hogy az új lelki teremtésnek munkásává, eszközévé, az Isten országa úttörőjévé avatja. A keresztyénségben nem csupán a közösség lelke munkálkodik, hat és hódít, hanem az egyén maga is, ha saját lelkében megalkotta a maga Isten országát, ezzel az egész teremtett világra kiterjedő Isten országának harcosává válik. Elvegyül a világban, nem azért, hogy elvilágiasodjék, a porban a pornak szolgáljon, hanem, hogy saját lelkének világosságával, élete tisztaságával embertársainak tüköré és példaképe legyen. Már ez maga a haladás egyházává avatja a keresztyénséget. A keresztyénség legtisztább eszmeiségben kétségtelenül Jézus tanításában él. Az apostolok kora az evangéliumok szelleméből táplálkozott, ahhoz igazodott magán- és nyilvános életében. Külön szabályokra, hitcikkekre nem volt szük-