Obál Béla: Az egyház és a városok a reformáció előtt (Eperjes, 1914)
V. A protestantismus Bártfán
fiz egyház és a uárosok a reformáció eiötf. 89 járt volna el, ott volt a megye a maga alispánjával, főispánjával, ott voltak Zboró hatalmas urai, a Serédiek, kiknek jámborságát, igazhitüségét szerző oly fennen magasztalja, ott volt Serédy Gáspár, a felsőmagyarországi főkapitány, ott voltak a többi országnagy k, a püspök, az érsek, a nádor, végül maga a király, 1) vájjon mindezek büntetlenül hagyták volna-e a barátoknak ilyen, abban a korban is páratlanul álló tömeges vizbefullasztását? Akkor pedig a városi, a megyei, a püspöki vagy legalább az országos levéltárban valahol csak r.yoma lenne ennek a martiriumnak, holott ez irányú kutatásunk mindenütt eredménytelen volt. Kivel akar a szerző ilyesmit bizonyítás nélkül elhitetni ? Az egész eset azonban tipikus kísérlet a legenda-alkotásra, arra hogy Stöckelnek és polgártársainak, kik Bártfát naggyá tették, befeketítsék az emlékét és velük szemben az elzüllött barátokat mártírokká, uj kultusztárggyá tegyék. A 18-ik században még csak a prot polgárságot gyalázták, a 19-ik században már Stockei emlékét is kikezd ék, és erre a fejlődésre akarta most szerzőnk rátenni a koronát. 2) ') Ferdinánd király másutt, pl. Pozsonyban, közbelépett a szerzetesek érdekében, tehát a bánfai Ágoston-rendüek ügyét is vagy ő, vagy Zápolya felkarolta volna. Egyházt. Emi II. 57. 2) Szinte komikusan hat — akárcsak Shakespeare „Sok hűhó semmiért·· c. vígjátéka, hogyan csinál szerzőnk a semmiből martirokat s mint akarja a valódi nagyságot semmivé tenni, mily gyengéd tud lenni a barátok iránt s mily mérhetetlen gyűlöletet árul el Stöckellel szemben, amint a következőkből kitűnik: „Ott a Minnich-Zauffnál, a Mnichónál a Tapoly habjai már 400 esztendeje regélnek egy titokzatos tragédiáról, regélnek vértanukról, akiknek a nevét senki nem ismeri, de akik a Krisztust életük árán sem tagadták meg. Parti nefelejts, susogó füzlombok hajolnak sírhelyeikre, a holdvilág csókol rá ezer mécsest, megkönnyezik őket a fűszálak harmatcseppjei és a csobogó, fodros habocskák csendesen dalolják nekik a requiemet. Nincs nevük, ők vértanuk! Gyilkosuknak azonban, Stöckl Lénártnak egy egész nagy bártfai utca hirdeti nevét, mert ugy akarták azt azok, akik nem ismerték a nagy prédikátor e hőstettét. Az igazságot osztó történelem nevében kérjük Stöckl Lénártot oda degradálni, ahova a történelem a hóhérokat küldi, a feledés legmélységesebb örvényébe". Ifj Inczinger F., A bártfai protestantizmus és a kultura a múltban. 15.
