Obál Béla: Az egyház és a városok a reformáció előtt (Eperjes, 1914)
II. A reformtörekvések csődje az egyház felső köreiben
20 Qr. Óból Béla IV. Jenő pápával, de a baseli zsinat reforinvégzéseit sietett Bourgesban egy nemzeti zsinaton (1438) életbe léptetni. Magyarország közel volt hasonló lépéshez. A zsinat küldöttei Τ436-ban Székesfejérvárott tárgyaltak a cseh husziták képviselőivel, sőt Zsigmond már készült rá, hogy az egész zsinatot áthozza Baselből Budára, de a következő évben meghalt. 1) Az egyház arisztokratikus elemeinek ezt a támadását azonban a pápaság csakhamar kiheverte. Tudta, hogy a püspökök féltékenyek egymásra s az érsekekre és inkább eltűrik a pápának az uralmát, aki távol székel tőlük, mint egy közeli metropolitának a felügyeletét. Továbbá nem egy a püspöki oppositió tagjai közül számított arra, hogy ő is lesz kardinális és pápa. így tett nevezetesen Enea Silvio Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa, aki a baseli zsinaton még a pápaság leghevesebb ellenzékéhez tartozott. Midőn 1458-ban őt választották meg pápának, első dolga volt mindennemű zsinati oppositiót csirájában elfojtani. A konstanzi reformzsinat dogmaként kimondta, hogy „az egyetemes zsinat hatalma közvetlenül Krisztustól ered és annak minden egyházi rend, még a pápa is engedelmeskedni tartozik mindabban, ami a hitre, az egyházi szakadás megszüntetésére és az egyháznak egyetemes, fejben és tagokban való reformációjára vonatkozik." 2) II. Pius pápa ezzel szemben még azt is rebelliónak és eretnekségnek minősítette, ha valaki csak appellálni is mer az egyetemes zsinatra s János ev. 21, 15—17 és Máté ev. 16, 18—19 egyoldalii magyarázata alapján egy uj dogmát állított fel a pápa abszolút, isteni hatalmáról. 3) A konstanzi és a baseli zsinatok reformtörvényeit, meFraknói V., Magyarország egyh. és pol. összeköttetései a római szentszékkel. II. 25. 2) 1415. jul. 6 iki V. sessio decretuma, H. v. Hardt, Magnum oecumenicum Constantiense Concilium, IV. 98. 3) Execrabilis et pristinis temporibus inauditus . . . kezdetű, 1459 január 18-án kelt bulla L. C. Coquelines, Bullarum, privilegiorum ac diplomatum romanorum pontificum amplissima collectio. V. 149.
