Obál Béla: Az egyház és a városok a reformáció előtt (Eperjes, 1914)
VI. Befejezés
98 Dr. Obál Béla ellen, mellyel szemben tehát az önfenntartás elkeseredésével védekezett. A mozgalom vezetőit és híveit kiközösítette, üldözte, velük szemben a rideg visszautasítás és a non possumus álláspontjára helyezkedett A régi egyháznak ez a merev ellenállása hajtotta a mozgalmat a forradalomba, a midőn a hivők nem a régi vezetőkkel karöltve, hanem az alkotmányos szervek félretolásával, sőt azok ellenére csinálták meg a reformokat és szétrobbantották a régi merev formákat. 1) Az uralmon lévő hatalmaknak, igy különösen a császárságnak és pápaságnak ellenállásán mult, hogy a mozgalom nem maradt meg annak az általános, felszabadító mozgalomnak, aminek indult, hanem egyelőre kompromisszumokat volt kénytelen kötni. Már Ockam volt az, aki a theologiát s általában minden tudományt a scholasztika béklyói alól felszabadítani törekedett, mégis a protestáns talajon is kifejlődött egy uj scholasztika. Már páduai Marsilius hirdette az egyház és állam szétválasztásának szükségét, Viclif pedig igazi egyháznak csak a láthatatlan egyházat ismerte el, melynek mindenki tagja lehet s a husziták (taboriták) ennélfogva a papság intézményének végleges megszüntetését sürgették, mégis mindezt nemcsak a pápa, hanem a fejedelmek is megakadályozták. Luther is kezdetben a vallásos egyén teljes emancipálására törekedett és még 1520-ban ezt irta: „Nincs jog amelynek alapján a keresztyéneket bármely törvénnyel lehetne terhelni, jöjjön bár az emberektől avagy angyaloktól, csakis amennyiben ők maguk beleegyeznek," 2) mert „a lelki ember mindeneket megítél, de ő senkitől nem ítéltetik meg." 3) Mégis ő maga is kénytelen volt uj egyházat alapítani, uj terheket rakni a hívőkre, mert saját fejedelme kényszeritette rá. Kitűnt, hogy a különböző osztályok és csoportok érdekeit mind egyszerre kielégíteni nem lehet. A világi hatalmak, fejedelmek, főranguak ugy tudták irányítani a fejlődést, hogy *) Kosutányi J. Hitújítás és katholicizmus, 20. 2) Az egyház babyloni fogságáról, D. Luther M. művei II. 184, 218. 3) Pál apostol 1. Korinth. lev. 2. 15.
