Gaudy László: Ifjusági istentisztelet (Budapest, 1933)
11. Az igehirdetés
hogy a régi mesterek tanítását: Palmer, Achelis, Gottschick 12 1), teljesen figyelmen kivül hagynók, de a gyakorlati theológiai folyóiratok témánkba vágó cikkeit m), sem becsüljük lul a kelleténél. A homiletika elméletének ismeretével, de annak részbeni megkerülésével és átdolgozásával akarunk kérdésünkre megfelelni. Nem tekintjük az ifjúsági istentisztelet igehirdetésére vonatkozó gondolatainkat olyanoknak, hogy azok egyetemes iránymutatást jelentsenek. Csak ezt tehetjük meg, hogy az ismereti, a tapasztalati és a szükséget jelentő ad'aHtokat egymás mellé sorakoztatjuk, amelyből azután az esetleg hasznos megjegyzések összegyűjtetnek s elfogadható rendszerbe dolgoztatnak. Az ifjúsági istentisztelet igehirdetése a lelkipásztor Istennel és az igével való közösségének a lehető legőszintébb megnyilatkozása. Nem lehet több és nem lehet kevesebb ennél. A hallgató közönséget tekintve is, más nem adható, csak ez, mert csak erre reagál az ifjúság. Az őszinte lelkipásztori megnyilatkozás olyan spontán, részben tudatalatti prófétai szolgálat, mint amilyen az Isten országa szolgálatára állott lélek becsületes megnyilatkozása csak lehet. Ezért nagy mértékben független ez az igehirdetés a megszokott formáktól. Nem köthetik az igehirdető kezét sem elavult gyakorlat, sem a tapasztalatban be nem vált postulátumok. Ez a spontáneitás szoros összefüggésben van azzal a lélekkel, amilyen az ifjúságé. Az igehirdető lelkében az ifjúság a saját énjére és lelkére kell, hogy ráismerjen. Ezek a követelések egészen uj pásztori typust és ma még alig ismert szivet szólaltatnak meg a szószéken. De azt az uj pásztort keresi az ifjúság is* akit még nem hallott. Nem a legkiválóbb nevekre kíváncsi, mert az ifjúság mentes az előítéletektől, tehát hibás az egyesületi élét olyan programmja, mely a konferenciákon jóformán csak nagy neveket szólaltat meg az ifjúság előtt. Az ifjúság udvarias és olyan igazságos az igehirdetés szolgálatát végző lélekkel szemben, hogy addig ítéletet nem mond' róla, mig léikét meg nem látja a beszédéből meg nem állapítja, hogy az az ő embere, vagy pedig nem. Ezért vannak kérdésünkben még személyi tekintetben is nagy lehetőségek. Az őszinte megnyilatkozás mellett az ifjúsági istentisztelet igehirdetéséinek kétségtelenül igazolni kell azt, hogy aki az igét hirdeti, az tanult lelek, nemcsak olyan ismereti kérdésekben, amelyben a tanuló járatos, hanem a hit kérdéseiben is; nem az elmúlt idők liberális theológiai műveltségét keresi és várja az ifjúság, nem is a közösségi és evangélizáoiós rohamcsapatok erőszakoskodó, de valójában tartalmatlan stílusához vonzódik, hanem a valódi tudás és a tiszta hit hat reá ellenállhatatlanul. Az egyház még nem is ébredt tudatára annak, hogy az ifjúság immúnis a szekták munkájával szemben s ha ezt a lelket lehetett volna átplántálni a felnőttek gyülekezetébe, közegyházi veszteségekről és gyülekezeti elmorzsolódásáról nem kellett volna sohasem siránkoznunk. A lelkipásztori őszinte megnyilatkozásnak azután figyelembe kell venni azokat a lélektani tapasztalatokat is, amelyeket az önnevelés és a vallásos fejlődés emlékeiből először saját maga részére állit össze, illetőleg tisztáz, azután pedig ebbőí a rekonstruáló eljárásból meglátja mindazokat a lehetőségeket, amelyeket munkájában figyelemmel akar kisérni. Egész sor ilyen kérdés van, . amelyeket igyekszünk érték és fontossági sorrend szerint egymás mellé állitani. Kezdjük a perikopa rendszeren. A diák előtt már maga a kifejezés is ismeretlen, s legfeljebb annyit tapasztal róla, hogy pl. rádió istentiszteletek hallgatásakor figyelmessé lesz arra, hogy a római kath. és evangélikus lelkész ugyanazon szentírási hely alapján végzi az igehirdetést. Már ez az embrionális: 38
