Gaudy László: Ifjusági istentisztelet (Budapest, 1933)
10. Az igehirdetés problémája az ifjúsági istentiszteleten
ifjúságot. Gondoljunk csak arra, hogy; a „Jer dicsérjük Istent, Tündöklő hajnali csillag, Vigyázzatok azt kiáltja, Menyből jövök most hozzátok, Én istenein én bűnös ember, Krisztus te vagy életem" stb. ugy dallamuk, mint tartalmuk szerint olyanok, amelyekhez állandóan ragaszkodik az ifjúság s tisztán csak tapintatos és kitartó pedagógiai munka kérdése, hogy a többi értékben nem kisebb jelentőségű énekeink is ugyanilyen megbecsülésben részesüljenek. A gyakorlat, a szükséglet és a tapasztalat egybevágó eredményei alapján jogosnak kell mondanunk azt a reményt, hogy a csupán vázolt programm beváltása magával hozhatná egyházunk ének és zeneéletének olyan fellendülését, amely egyben az egy háziasság erősödését is jelentené. 10. Az igehirdetés problémája az ifjúsági istentiszteleten. A homiletika nagy problémái között eddig ez a kérdés közegyházi szempontból különösebb gondot nem adott. Az ifjúsági istentisztelet megoldatlan helyzete nem vetette fel ezt a gondolatot. Attól az időtől kezdve, mióta egyházi közszükséglet lett az ifjúság istentiszteleti gondozása, kétségkívül megsokasodtak az ezzel összefüggő problémák is. Nemcsak a homiletikákban és a szakkönyvekben alig történt említés róla, hanem a kérdés megtárgyalásával keveset foglalkozik a lelkészképzés is. Pedig erre a szükségletre nem szabad sem múltban, sem jelenben azt mondani, hogy ami nincs, arról nem kell gondoskodni. Ha pedig abban a hiszemben élt a gyakorlati theologia, mint tudomány és az egyház, hogy a felnőttek ι és az ifjúság gyülekezetének teljesen azonos lehet az igehirdetési szolgálata, akkor nagy mulasztást és nagy hibát követett el. Az igehirdető személyét illetően is vannak problémák. A magyar protestántizmus egyik megmagyarázhatatlan megállapítása az, hogy a vallástanár nem tudja és nem |s,zereti az igehirdetés szolgálatát. Talán tapasztalati megállapítás ez, talán a munka lekicsinyléséből következő megjegyzés, de lehet sok esetben a riválizáló szolgálat féltékenységéből eredő kijelentés is, amelyet ilyen okok miatt nem is szabad komolyabb figyelemre méltatni. De mert él a köztudatban ez a leértékelő itélet azok, akikre vonatkozik ez, mindkét relációban, az egyház érdeke kényszerében, változtassanak ugy az ítéleten, mint az ilyen Ítéletre részben talán indokot adó megállapításokon. Theologiai szempontból a kérdés még érdekesebb. Makkai Sándor a Protestáns Irodalmi Társaság meghívására tartott előadásaiban kikelt a hatástkeresően megirt és kidicsért igehirdetés ellen, de két olyan megállapítást is tett, amelyeket a teljes egyetértés miatt szükségesnek tartunk egész terjedelmében! idézni is: „... A kultur-keresztyénség lényege a szabadelvüség. Kész voltt feláldozni a formákat, abban a bizalomban, hogy így biztositj.a az evangélium tartalmának irányító hatalmát a tudomány, a művészet és az erkölcsiség területén. A dialektikai theologia művelői azt tartják, hogy ennek a szellemnek képviselői szivük szerint titkos szövetségében állottak a humánummal, az evangélium rovására. Szóval azt lehetne mondani, hogy a humánum szívügyük volt, míg az evangelium csak becsületügyük. Én nem merném ezt az ítéletet kimondani, de ehelyett az a meggyőződésem, hogy a kultur-keresztyénségnek megalkuvó szelleme annyira szereti az evangéliumot, hogy kész engedni is belőle, csakhogy a másik' fél számára hozzáférhetővé tegye. Természetesen ez nem változtat azon a tényen, hogy ezzel az evangéliumon hamisítás történik és sajnos nem· változtat azon sem, hogy humánum marad az, ami volt. A kultur-keresztyénség végeredményben megengedhetetlen és hiábavaló áldozatokat hozott a hu31
