Kovács [Karner] Károly: Hellenizmus, Róma, zsidóság (Köln-Bécs, 1969)

I. rész. A HELLENIZMUS - 4. fejezet. A hellenizmus kultúrája

„reálfilozófiája". Nem véletlen, hogy az egyik római költő, Lucretius Carus (kb. Kr. e. 98=55) de rerum natura c. tankölteményében

4

6 Epikuros filo= zófiáját népszerűsítette, s hogy egy herculanumi gazdag polgár könyvtárá= nak főanyagát Epikuros iskolájába tartozó művek alkották. A nagyközönség előtt az epikureizmus sokszor — így pl. mint idegen szó a zsidó írástudományban is — a könnyelmű és ledér életmód, a másokkal nem törődő egoizmus és a csak e világi javakkal törődő istentagadás szá= mára szolgált megjelölésül. 5. A hellenizmus korának vezető filozófiai irányzatává a stoa lett. Alapítója a ciprusi Kitionból származó Zenon (Kr. e. 336/5—264/3, aki talán félig sémita származású volt. A stoikus rendszer átütő erejét azonban csak Chrysippos (Kr. e. 281/75—208/05) építette ki. A stoikus rendszer következetes materializmust tanít, amennyiben szerinte csak anyagi való= ságok vannak, a világ őselve pedig a tűz. Ez utóbbin azonban nemcsak a megemésztő (természeti értelemben vett) tüzet szabad érteni, hanem azt az értelmi, ill. művészi=szellemi „tüzet" is, amely értelmesen munkál, for= mái, életet nemz és táplál. Ebben az értelemben a tűz isteni elem, sőt azonosul az istenséggel. Az egész világ tehát és benne az ember is anyagi jellegű, de azt teljesen áthatja az istenség. Ezért a világ dinamikus, telve van feszültségekkel és erőkkel, melyek azt folytonos változásokon viszik keresztül. Mivel pedig minden változás ugyanabban az isteni erőben gyö= kerezik és abból származik, azért örök és változhatatlan törvényszerűség uralkodik rajta. Az egész világmindenség minden részecskéje összefügg egymással — ez a sympatheia tón holón. Ez a tanítás tette lehetővé a stoa szövetségét az asztrológiával: az asztrológiát a stoa alátámasztotta, saját fatalizmusával igazolta, és propagálta. Mert a stoa szerint az egész világ= ban, az embervilágban éppen úgy, mint a természet világában a végzet, a heimarmené uralkodik. Ez a fátum azonban egyúttal „gondviselés", pronoia, amennyiben ti. a világban uralkodó törvényszerűség értelmes és célszerű. A stoikus rendszerben a hangsúly nem a materialista világképen van, hanem az etikán, amely szorosan ebből a világképből folyik. Az ember mint mikrokosmos maga is része a világnak és a benne uralkodó törvény= szerűségnek. Ebből adódik az etika alaptörvénye is: a természettel össz= hangban való élet — a homologumenós té physei ζ én — követelménye. Mivel pedig az ember maga is „természet", azért ez a követelmény egy= úttal annyit is jelent, mint hogy az ember éljen összhangban önmagával. Ez éppen az „erény", melynek elsőbbségét a gyönyörrel és élvezettel szemben a stoa nyomatékosan képviseli. A stoikus etika ebből kiindulva fejtette ki szigorú kötelességtanát, mely az ókorban és azontúl is rend= kívül erős hatást gyakorolt az európai gondolkodásra. 4

6 V. ö. Titus Lucretius Carus: A természetről, ford. Tóth Béla, 1957. 49