Kovács [Karner] Károly: Hellenizmus, Róma, zsidóság (Köln-Bécs, 1969)
IV. rész. A ZSIDÓSÁG - 5. fejezet. A zsidóság vallása
makat ragadozó madarak (sasok, keselyűk, sólymok és hollók) személye* sitik meg, Izráel jelképe a juh. A szerző várja, hogy „a juhok ura" kezébe vegye „a harag vesszejét" és megszabadítsa a juhokat. Ezután kezdődik az ítélet, amelyben elkárhoznak a gonoszok: a gonosz angyalok és embe* rek, különösképpen pedig a hitehagyott izraeliták. Majd előtűnik egy „új ház" — Isten temploma —, amely egybegyűjti Isten népét. Benne a pogányok is hódolnak majd Izráelnek és végezetül az egész Istennek hódoló és neki szolgáló emberiség fölött a messiás uralkodik mint király. Mindkét kép a messiási üdvkorról „nacionalista" színezetet kap azzal, hogy a hatalmukat vesztett pogány népek Izráelnek hódolnak. A messiás jelentősége bennük háttérbe szorul: az üdvkort Isten csodálatos cseleke* dete és ítélete hozza él, mellette a döntő szerep nem a messiásnak, hanem a választott népnek, Izráelnek jut. Ez annál feltűnőbb, mert hiszen „az emberfiához hasonló" eredetileg nem lehetett kollektív személy, úgyhogy benne egy valószínűleg régebbi képzetnek új értelemmel való megtöltésé* ről van szó 22 T. A Dávid királyságának újra feltámasztásához kapcsolódó reményt a Kr. e. 2. század következő évtizedeiben talán az is elapasztotta, hogy a Hasmoneusok családja került uralomra. A világi hatalom és a főpapi tiszt egyesítése a Hasmoneusok kezében valószínűleg messiási szí* nezetet is kapott, ami — mint említettük — a chászidok radikális papi köreiben a végsőkig fokozódó ellenállást váltott ki. Viszont a Dávid nem* zetségéhez fűződő reménység újból fellángolt a Kr. e. 60 táján keletkezett és farizeusi körökből származó Salaimon zsoltáraiban. Ugyanebbe a gondolatkörbe tartozik a kumráni közösség körében kelet* kezebt, „A világosság fiainak harca a sötétség fiai ellen" c. irat is. Benne a szerző részletesen kifejti az utolsó, apokaliptikus méretű csata takti* káját, amikor majd Izráel választottainak serege győz Isten csodálatos segítségével az utolsó pogány világhatalom, a kitteusok (= Róma) fölött. Mindezek a váradalmak úgy képzelik, hogy a messiási üdvkor Izráel* ben, a választott nép körében és Kánaánban, pontosabban Jeruzsálemben — tehát immanens síkon, a világtörténet lezárásaképpen — valósul majd meg. A messiási üdvkor azonban így sem immanens történeti fejlődés eredménye vagy végkifejlete, hanem Isten közvetlen csodája. Ettől az elképzeléstől meg kell különböztetnünk olyan váradalmakat, amelyek — akár a messiási üdvkorhoz kapcsoltan, akár attól függetlenül — a tör* ténelem végén túl, tehát transzcendens síkon képzelik el Isten üdvakara* tának kiteljesedését. 22 7 Kb. egy évszázaddal utóbb, az Énók*apokaIipszis ún. példázataiban az „emberfia" a messiást mint egyedi személyt jelöli meg. L. alább! 434
