Kovács [Karner] Károly: Hellenizmus, Róma, zsidóság (Köln-Bécs, 1969)

II. rész. RÓMA - 4. fejezet. A filozófia a császárság korában Rómában

stoikus bölcs önmagát állítja oda példaként hallgatói elé: belső szabad* sága, ebben gyökerező igénytelensége és lemondása válik boldogságának alapfeltételévé. „Hogyan lehetséges — kérdi Epiktetos —, hogy valaki bol= dogan éljen vagyontalanul, mezítelenül, lakás és családi tűzhely nélkül... ? Nézzétek, Isten küldött valakit hozzátok, hogy eleven példán mutassa meg ezt. Nézzetek meg engem: nincs házam, sem hazám, nincs sem vagyo= nom, sem rabszolgám. A puszta földön alszom, nincs sem feleségem, sem gyermekem, még sátram sincs, de enyém a menny és a föld, meg ez a régi köpeny. S mi hiányzik nekem? Nem ismerek sem bánatot, sem félelmet, egészen szabad vagyok." Ez a belső szabadság teszi az igazi kynikust olyanná, mint a király és mint akik másoknak parancsolhatnak. Erre a szabadságra akarja Epiktetos is hallgatóit ránevelni: ebben látja a filozófia igazi célját és feladatát

11

2. Azok a filozófusok, akik feladatukat így értelmezték, részben mint erkölcstanítók működtek. Sokan közülük Rómában telepedtek meg, isko* Iákban tanítottak, akárhányan gazdag családókban, mint házi erkölcstani* tók és „lelki atyák" éltek. Különösen fontos feladatot kaptak, amikor a családot szerencsétlenség vagy gyász érte, vagy amikor valaki a halálra készült. Ilyen helyzetekben készültek a „vigasztaló iratok", amilyeneket pl. Seneca is írt (Consolatio ad Maráam, stb.). Egyes stoikus filozófusok* ról tudjuk, hogy adott esetben öngyilkosságra is adtak tanácsot. Pl. Seneca ismerősét, Tullius Marcellinust stoikus tanácsadója vette rá betegségében az öngyilkosságra. Néró idejében pedig többen — mikor várták a császár halálos ítéletét —, stoikus filozófussal vigasztaltatták magukat. A filozófiai szkepticizmus és a retorika térhódítása A filozófiai irányzatok ellentmondásai már a hellenizmus idején is fel* vetették a kérdést, hogy mennyire megbízható az emberi megismerés. Ez eredményezte a filozófia körében a szkepticizmust, melyet a császárság idején különösen Sextus Empiricus (a 2. század 2. felében) képviselt. A filozófiai szkepticizmus egyfelől tagadta az igazi valóság megismerésének lehetőségét, és lemondott az igazság megismeréséről az etika területén is, úgyhogy fokozott erővel tört fel nála a Pilátus=kérdés: „Mi az igazság?" Másfelől pedig a későbbi szkeptikusok, mint Sextus Empiricus is a poziti* vizmus irányába vitte a gondolkodást: nem tagadta a jelenségek valóságát, azonban azok megismerésénél tisztára a jelenségekre korlátozódott. A filozófia hitelét nemcsak a szkepticizmus terjedése ásta alá, hanem a művelődési eszményben bekövetkezett változás is. Ezt különösen is mu= tatja, hogy a rétorok és filozófusok versenyében évszázados harc után — legalább egy időre a rétorok „győztek". Az antik retorika képviselői 11

2 Epict. diss. III, 22. 120