Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1916-12-09 / 50. szám

reformáció művében eltérő árnyalatokat s ezek között százados eltávolodást okozott azok örömére, akik fennen hangoztatták, hogy ők, egyedül ők őrizték meg a történelmi alapokat s a hagyományos hit igazságait.

Éppen ezen beképzeltség figyelmeztessen bennünket arra, hogy a történeti alapok s hagyományos tanok merev hangoztatása s követelése mellett éppen a protestantizmus szellemével jövünk ellenmondásba és akkor nem hallgathatunk. Éz a mostani esetben is a provokáló tünet.

De lássuk: mi a jelentősége az úgynevezett történelmi alapnak és hagyományos tannak a jelen úrvacsorái vitában ?

A szóban levő röpirat maga igazolja, hogy az úrvacsorái kérdésben az egyéni élmény s a történelmi alap-mesgyék Lencznél is összeolvadnak.

A tudományos, protestáns kritika már eléggé kikezdte az úgynevezett történelmi vagy hagyományos alapokat s a tanok magok sem gyökereznek kizárólagos keresztyéni hagyományokon s emlékeken. Hogy itt nem pusztán történeti eseményekről, — tényekről és dátumokról van szó, hanem a legbensőbb s a legsajátabb egyéni élményekről, sőt összefoglalóan az emberiség hitéletének benső történéseiről, amelyeket nem jeleznek történeti határkövek, az elkezdés és befejezés tényei, mert ez egy szakadatlan folyamat, örök benső történés, egy csakugyan lélektani folyamat.

Erre az eredményre kell jutnunk s erre az eredményre jutva maga Lencz szakít az úrvacsora kérdésben a történeti alappal. Pedig Lencznek éppen az a fő kifogása a liturgiális bizottság hitvallása ellenében, hogy elvetik a történelmi alapot és a hitet és szertartást puszta élménnyé, lélektani folyamattá teszik.

Lencz hivatkozik Pál apostolra, a ki 1. kor. levele 2. részében közli a szereztetési igéket, midőn igy ír: „Mert én az Úrtól vettem, melyet néktek élőtökbe is adtam: hogy ez az Ur Jézus azon az éjszakán stb. De Pál apostol az Urat testben soha sem látta, véle testben sohasem találkozott s nem beszélt. Ez esetben tehát tudományos értelemben vett történeti alapról, eseményről szó sem lehet. Pál Damaszkusz előtt az Ur szavát hallotta, az Ur intő szózatára tért meg s lett Saulból Pállá. Ez is csak lelki élmény, benső történés volt, lélektani folyamat. Ebből a forrásból merítette Pál az Úrtól vett rendelkezést az úrvacsorára vonatkozólag és még csak az evangéliumokra sem hivatkozhatott, mert azok még nem léteztek.

Pál nem is akarhatott keresztyén történeti adatokra, hagyományokra, szokásokra hivatkozni az ő urvacsorai tanának igazolására. A szokások a zsidó páskára emlékeztettek ; s ő tőle legtávolabb állott azon gondolat, hogy az úrvacsorát a páskával keverje össze. Pál nem hívja történeti tanukul az apostolokat sem, pedig ezek csak támogathatták volna őt, ha szükségét látta volna a történeti adatoknak. Az urvacsora-tan, az apostolok korában, tehát a keresztyénség történelmi kiindulásának idejében nem is jött még szóba. Hogy mi állott akkor a keresztyén hitélet központjában, jellemzi azon eset, hogy Pál amidőn Barnabással Jeruzsálembe megy, hogy a főapostolokkal a főkérdésekre nézve megálla790

podjék, az úrvacsora dolgát fel sem vetik, hanem arról vitáznak, hogy a pogányokból lett keresztyéneknek szükséges-é a körülmetélkedés? A jeruzsálemi collo- quiumon szóba került az a botrányos szokás is, hogy a pogányokból lett keresztyének részt vesznek a po- gányok áldozati-húsevésében, amit az apostolok egy- értelemmel elitéltek. Mily természetes lett volna ezzel kapcsolatban az úrvacsora kérdésének felvetése. Pálban talán csak innentúl érlelődött meg az a nagyfontos- ságu eszme, hogy a keresztyén hitélet központjába állítsa az úrvacsora tanát s ezzel a páska hagyományát és a pogány áldozati szokást elnyomja, illetve egy magasabb egységben foglalja össze a keresztyén urvacsorai intézményben. De ez akkor még csak egy gondolat volt s nem életté vált tan.

az urvacsora-tan az első keresztyén szokásokban nem is birt azon jelentőséggel, milyenné az a IV. századtól alakult ki. Az úrvacsora eredeti formája és értelme az első idők gyülekezeteiben a Jézus haláláról való megható emlékezés cselekménye volt. Az úrvacsorát, a kenyeret és a bort mindennapon más és más hivő hozta s mint saját oblatióját ő maga osztotta ki a hivek között a közös vacsora végén. Későbbi századokban, amidőn a kenyér és bor előkészítését és kiosztását a püspökök végezték és pedig nem az aga- pékon, hanem istentiszteleti keretben — attól kezdve alakult ki az úrvacsora, mint üdvjó-közlő vallásos szentcselekmény.

Ezeket csak azért említem, hogy a történeti alapok és hagyományos tanok emlegetőivei szemben mutassam, hogy az ő pozitívumaik is csak fejlemények, összemosódó körvonalokkal és jelentőséggel, amely eszmékben csiraképpen benn lehettek a későbbi alakulások s jelentések — de történelmileg, pozitive kifejezve nem voltak.

Tehát történelmi alapra olyan kizárólagossággal ne hivatkozzunk.

A mai vitának történelmi alapjait tehát nem a keresztyénség alakulásának idejében kell keresnünk. A mai protestáns urvacsorai tannak történelmi alapját illeiőleg a reformáció korabéli megállapodások mily biztosságot s egyöntetűséget teremtettek, arra már hivatkoztam.

A nagy korszak nagy elméi, amelyek át voltak hatva a vallásos eszmék teljességével — csak töredékeket alkottak a tanban s nem voltak képesek oly magasabb egységet létrehozni, a mely legalább a protestantizmus egységében csúcsosodott volna ki. Hogy ezt akarták, hogy ezt első rendű kérdésnek tartották magok a reformátorok is, bizonyítja az ő járathatlan törekvésök, midőn az urvacsorai döntő kérdésben egyértelemre óhajtottak jutni. Hogy ennek ellenkezője történt — elég súlyos következményeket vont maga után. Az ellenfél bátran hivatkozhatott arra, hogy ha a reformátorok magok nincsenek közös, egyöntetű véleményen,— akkor nem is lehetnek a feltétlen bizonyosság birtokában s nincs rá ok, hogy az egyedül üdvözítő egyház hajoljon meg a protestáns kritika előtt.

De most jövünk a kérdés sarkpontjához.

791