Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-09-02 / 36. szám
36. szám. Az igazság nem az emberekben, de magánál az Istennél van, Isten pedig közölte ezt az emberekkel. Hol és hogyan? A szentirásban isteni kijelentés alakjában. Hogy ez így áll, azt elismeri a katholicizmus is, sőt tovább megy azt állítva és ez a baj, hogy Isten az irás könyveinek lezárása után is folytatta ilyen módon kijelentéseit és pedig az egyházban s így a szent irás mellett az igazság még egy másik csalhatatlan forrását, a tradíciót is elismeri. Ezek tetejébe rakja azután e két forrásnak egyházi csalhatatlan magyarázatát. Ez ellen keltek ki a reformátorok az emberi adalékokkal felruházott isteni igazság nevében. Az ágostai hitvallás nemcsak, hogy felhatalmazza, sőt kötelezi a gyülekezeteket, hogy papjaikkal szemben tagadják meg az engedelmességet, ha azok evangélium ellenest hirdetnek (Ág. hitv. II. 7.). — Hasonlóan szól az apologia: „Semmi joguk a püspököknek ahhoz, hogy az evangéliumon kívül a hagyományokat is megkedveltessék, mely szerint áruba bocsájtják a bűnök bocsánatát“. (Ápol. XIV.). Az első helvét hitvallás kimutatja a szentirásról, hogy az mindannak a foglalatja, ami az igaz ismeret, szeretet, Isten dicsőítésére és az igaz Isten előtti kedves élet folytatására szükséges. A második helvét hitvallás még hozzá teszi azt, hogy az irás tekintélyét nem embertől, de Istentől nyerte. Ezekből láthatjuk, hogy a reformátorok az Íráson kívül minden más forrást elvetettek. A mi az Írással ellenkezett, azt hamisnak tartották, a mi nem volt eléggé bizonyítva az írásból, azt ugyan nem tartották károsnak a keresztyén hívőre, de nagyon alárendelt szerepet játszott s kereken tagadták, hogy ezeknek csak némi közük is lenne a keresztyén lelkiismerethez vagy hithez. Midőn a szentirás könyvei le tettek zárva, megszűnt egyúttal az isteni kijelentés ezen módja is s a megváltás befelyezett ténnyé lett. A feltámadt Krisztus maga a földről az üdvösség örök honába emelkedett, hogy majdan onnét jöjjön ismét le Ítélni eleveneket és holtakat. Ezzel mind az, amit Isten üdvünk érdekében tenni, kijelenteni, közölni akart velünk, befejezést nyert és az irás teljessé vált. Azon időtől tehát a kijelentés hasonló módja ki van zárva. Ezen az alapon jutott a reformáció oda, hogy az isteni üdv kijelentés s ezzel a mi üdvbizonyosságíink egyedüli forrása csak is a szentirás és, hogy ezen kívül semmi hatalom sem kötheti a keresztyén lelkiismeretet. Az Írást, mint Isten szavát, minden keresztyén ismeret alapjául tartotta. Kérdés, mennyiben nevezték a reformátorok a szent- irást Isten szavának, nem járult-e az Írásban megőrzött üdvkijelentéshez semmi emberi, Istennek saját, rendkívüli kijelentése-e a szent Írásban foglalt minden szó, minden betű ? Ha elfogulatlanul olvassuk a szent Írást, megbizonyosodhatunk arról, hogy az ott tapasztalt irói sajátságok, az irók szelleme s önállósága nem tartozik Isten kijelentéséhez. Az isteni üdvbizonyosság a szentirásban nem véletlen, természet fölötti módon, de emberi közvetítés által, nem föltétien csoda, hanem szabad, Isten leikétől ihletett személyek által lett megörökítve. A szentirás e történeti keletkezését maga Luther is látta, 562 sőt annyira ment, hogy maga is pálcát tört a szentirás egyes könyvei fölött. így pl. az általa szalmalevélnek nevezett Jakab levele csak azokkal akar polemizálni, kik cselekedetek nélkül csak a hitre támaszkodnak s a hitet tartják üdvük alapjának. — Az ószövetségre meg az a megjegyzése, hogy a régebbi próféták Mózest, az újabbak pedig elődjeiket tanulmányozták. Az új szövetségben, különösen János evangéliumában, Pál rómabeliekhez Írott levelében, s Péter levelében látta az evangélium • igazi magvát s azt tanácsolja, hogy e könyvekkel úgy ismerkedjünk meg, mint a mindennapi kenyérrel. Kisebb hibákra kevés súlyt fektet s azt mondja: „Ha a szent irás valamelyik helyét nem tudjuk megmagyarázni, hagyjuk azt, abban megegyeznek az összes evangéliumok, hogy Krisztus bűneinkért halt meg“. Luther szerint az evangéliumok Jézus csodái és tetteinek elbeszélésénél nem tartják meg a helyes egymásutánt, sokat előbb mondanak, mi csak később történt s fordítva. Zwingliről is ugyan azt mondhatjuk. Kálvin csak annyiban tér el a kettőtől, hogy szerinte az irás nem egyéb, mint a Szent-lélek bizonysága mi bennünk. Ebből láthatjuk, hogy a reformátorok Írásba vetett hite nem a betűhöz, hanem egyedül az Írásban kinyilatkoztatott isteni kijelentéshez van kötve. Az újabb idők azon állítása, hogy Isten szava az Írásban van, nem találna szives fogadtatásra a reformátoroknál. Bár a reformátorok a szent irás egyes könyveinek különös beeset tulajdonítottak bennök látva mintegy az egész irás összefoglalását, mégis mindig úgy állt előttük az irás, mint egy befejezett egész. Isten szavát látták, de nem annak egyes részeiben, hanem annak egészében, mint Isten kegyelme, szeretete s Jézus megváltó munkájának összbizonyosságában. Nem az írás egyes szavai, vagy összefüggésükből kiszakított helyek voltak előttük Isten szavai, hanem az egész a maga összefüggésében. Vannak helyek az Írásban, melyek az emberek szavait, sőt tévedéseit tartalmazzák, de ezeket már a próféták és apostolok is feltűnően meg külömböztették az Istennek igéjétől. A reformátorok előtt az irás isteni tartalma, a kijelentett isteni ige nem egyéb, mint az, hogy a bűnös ember tudomást szerez az idők teljességében Istentől küldött Krisztus általi megváltásáról. Luther szerint az egész újtestamentom nem egyéb, mint nyilvános prédikálása s hirdetése a Krisztusnak és az ótestamentom az által kapcsolódik az újhoz, hogy a benne levő jövendölések Krisztusban teljesedtek be. Az ószövetség a törvény tana, mely bűnösségünk tudatát ébreszti bennünk, az új pedig az evangélium, a kegyelem és a béke. Mind a kettő szükséges üdvünkhöz. Mélyebb értelemben azonban Isten igéjének összege, summája mégis az új testamentom. Luthernél Isten szavát hirdetni, annyi mint Krisztust prédikálni s így nem az irás kedvéért hiszünk a Krisztusban, hanem Krisztusért az írásban. Hasonlót találunk Zwinglinél, az ágostai hitvallásban és a heidelbergi kátéban. A szentirás tehát nem tekinthető törvénykönyvnek, kódexnek, melynek csak külső tekintélye előtt hajlana meg a keresztyén s csak azért ajándékozná meg bizal563
