Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-02-26 / 9. szám
az ö belértékének. Akik nem értenek hozzá, akik a csíz tollazatát nézik, a pap hosszúságát, fekete sűrű bajuszát, hangjának barítonságát — azok méltatlanok fölötte Ítéletet mondani. A pap úgy érezte, hogy az egyház durva, szívtelen és az intelligenciától igen messze esett, amidőn papjai választását a szent néprebízza. Papot a jelen formában választani nem szabad. Finomabb és érzékenyebb lelkületű papok kálváriának mondják a választási tülekedéseket, ahol mindenről van szó, csak arról nincs, amiről éppen beszélni kellene. Választás után a pap rájött arra, hogy a népnek nem kell a fülemibe dala, hanem a cziz sárga tollazata. Nem azt várták tőle, hogy mély vallásosságot prédikáljon, hanem hogy a szószékon kezeivel jó nagyokat gesztikuláljon. Az irodába bejött a tanító s beszélni kezdett. A pap egy pillanat alatt látta, hogy nem hivatalos, hanem privát természetű dolog fog kikerülni belőle. A tanító a nép szócsöve volt az új paphoz. Rajta keresztül jöttek a hívek, pletykák* intimitások és kritikák. Tisztelendő úr, a népnek kívánsága volna ... kezdi küldetését. Fontosán mondja, mintha nagy dolog készülne kipattanni. Megszokta már a nép az előbbi tisztelendő uraktól, hogy a szószékon gesztikulálnak.... Ez nagyon imponál nekik. Ha a tisztelendő úr is meg akarja magát ked- veltetni a szószéken a néppel, gesztikuláljon nekik! Én ugyan tudom, hogy ez nem fontos, de a nép kívánja. A nép kívánja ... ezt kívánja — beszél maga elé meredten a pap. Közben pedig méltatlanságot érez szivében. O nem figyelmezteti a népet az ő szakmájukra, hogy hogyan tartsák kezüket az eke szarván.... A nép meg őt figyelmezteti. Ez a figyelmeztetés érzékenyebben fájt a papnak, mintha elveszített volna éhbéréből (= fizetés) tíz koronát.... A nép tehát magához formálni akarja a papot. Nem azt akarja a nép, hogy a pap fölemelje őket magához, hanem hogy ő szálljon be hozzájuk. A pap egyénisége körül fojtó bilincseket pillantott meg, amit rá akarnak verni. . . . Csendes megadással szólott: Jól van tanító úr, mondja meg nekik, hogy ezentúl gesztikulálni fogok! Két hét múlva újból bejő a tanító. Játszik rajta a nép kívánságának tudata. Még egy kéréssel jöttem volna tisztelendő úr. A nép furcsának találja, hogy a tisztelendő úr azt mondja a beszéd, meg az imádság végén, hogy „ámen“. Hosszú „á“-val, hog§\ „á-men“. Az az előtt való tisztelendő urak egész röviden mondták, hogy „ámmen“. Rövid „á“ betűvel és két „m“-mel, így: „ámmen“. A nép szeretné, hogy a tisztelendő úr is a régi mód szerint mondaná.... A pap megint maga elé mered. Szeretné elmondani az „ámen“ héber és görög ősformáját. ... Szeretne valamit mondani a héber céréről, meg a görög étáról __ E gy kis nyelvtant, egy kis szótörténetet egész a kálvinista magyaros ámmenig. De hát mégse. Szószékre se való a héber-görög grammatika. ... Se az exegesis. ... A tudomány nemcsak a tudatlan nép, 137 hanem a tudóskonzervativek szemeiben is botránykő csak. A megszokás szentségét tépje szét?... Jól van tanító úr, mondja meg, hogy ezentúl ámmennek fogom mondani. A pap csalódott a népben. Azt várta, hogy gondolatai fognak visszhangot kelteni a népben s csak a keze és gégéje részesült a sorsban. Kicsinyes dolgokkal kritizálták, amit ő szóra sem méltatott. De ez nem fájt volna neki. Eltekintett volna tőle egy mosollyal, ha legalább a fontosat benne fölismerték volna. — De sírba szállhat, a lényeges, a fontos, az új megismeréséig nem fog jutni senki. Megértés nélkül végigélni egy életet óh Istenem! A pap most úgy érezte, hogy a népnek igaza van, mikor csízt akar választani, hogy sárga tollaiban gyönyörködjék. Ha pedig mégsem választott csízt, akkor legalább azzá akarja idomítani! Lelkész. SZEMLE. Milyen legyen a magyar biblia? A Luthertársaság egyik ingyen folyóiratában olvassuk, hogy Pozsonyban február 2-án egy előkészítő bizottság ülésezett, amely az új magyar bibliára vonatkozó követelményeket vette beható tárgyalás alá. A bizottság Masznyik Endre dr. theol. igazgató, Hornyánszky Aladár és Kovács Sándor theol. tanárokból és természetesen Majba Vilmosból állott. A bizottság a Károlyi-féle biblia megszerzésének és további kiadásának a módozatairól nem tárgyalt. Ez nagy kár, mert a Magyarhoni Bibliatársulat első és legfontosabb feladata nem új fordítás készítése, hanem a bibliaszükségletnek zökkenés nélkül való kielégítése. Sok szó esett arról, hogy milyen legyen az új fordítás. E tekintetben a bizottság olyan irányelveket állított fel, melyeket a magunk részéről helyteleneknek tartunk s amelyek alapján megint csak sem tudományos, sem gyakorlati szempontból ki nem elégítő fordítást lehet majd produkálni. Ha az új fordítás tudományos, kritikailag megállapott szöveg átültetése lesz, akkor semmi szükség arra s nincs is meg a tudományos lehetősége annak, hogy az „különös figyelemmel lehessen a Luther-féle fordításra“. A fogalmak ezen összezavarása feltűnő a bizottságnál, amelyben két jónevű és a dologhoz alaposan értő bibliafordító is helyet foglal, ügy látszik azonban, hogy az új bibliafordítást is a Luthertársaság tradícióihoz híven akarják előállítani. A Luthertársaság egyszer már for- díttatott bibliát olyan tudósunkkal, akiről egyik igaz kritikusa munkájának a nevetségesség határát súroló hiányaiból és botlásaiból minden kétséget kizárólag kimutatta, hogy sem héberül, sem görögül, sem németül, sem magyarul nem tud, de azért a Luthertársaság jóindulatú asszisztálása mellett bibliát fordít és magyaráz. Ezen a nyomon látszik indulni ez az előkészítő bizottság is, amelynek szintén vannak sem héberül, sem görögül, sem magyarul nem tudó, sem a bibliafordításhoz nem értő tagjai. Munkát és keresetet ezeknek is kell jut138 9, szám.
