Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1916-02-19 / 8. szám

8. szám. élire állítja a dolgot, az elsőket, kik a maguk igazára hivatkozva az osztó igazság nevében kívánnak különb­ségtételt a maguk javára — utolsóknak degradálja s helyüket a később jöttékkel foglaltatja el. Jézus nem szerette az öntudatos, érdemeikben bizakodó s rájuk hivatkozó kegyeseket. Még nyilvánvalóbban a fejők tetejére állítja meg­szokott fogalmainkat a boldogságról. Gondoljunk a hegyi beszéd legelső mondataira. Már ezekben ott látjuk Jézus fordított világát, világnézetének legsarkalatosabb igazságát: az utolsókból lesznek az elsők és boldogok lesznek azok, akik sírnak, akik szenvednek, akik éhezik és szomjuhozzák az igazságot és akik békességre törekesznek __Ez a meglátás nem egyéni meggyőződés, ha lványulóban levő történeti igazság, hanem most, a háború szenvedéseitől feldúlt világunk fölé emelkedő nap. Ez nem útszélen heverő igazság, amely után akárki kinyújthatja kapzsi újjait. Ez nem a háborús konjunk­túrák által százezreket zsebrevágók és a mások nyo­morúságán nyerészkedők számára való kincs. Ez az özvegyek és árvák, a rokkantak és megnyomorodottak evangéliuma. Azoké, akik ezért az igazgyöngyért fogaik közé szorított meztelen késsel szálltak a váratlan vesze­delmekkel benépesített mélységekbe s akik hitőket, mint legkedvesebb gyermekeiket, éltők egyetlen boldog­ságát mondhatlan szenvedések árán szerezték meg maguknak. Sokan vannak, akik sokat, sokan, akik ebben a háború­ban mindent elvesztettek. Oh, ha ezek megtanulnának fáj­dalmuk elültével könnyeiken át is mosolyogni, ha ezek mind megismernék Jézus más világát (Ha nem válna sze­mük könnyek ki nem apadó kútfejévé, szivük pedig el- hantolt remények vigasztalan temetőjévé! Ha meg tudnák találni a maga igazát szívekbe markoló kíméletlenséggel is érvényre juttató, de mégis csak végtelen szerető Istent s szolgálatába állanának. Szenvedésük árán szerezhetnének maguknak a régiek helyett más örömeket, más boldogságot, egész más világot. Jer, ezt a más világot keressük tehát! És pedig ne a felhőkön túl, a felettünk kéklő végtelen égben, hanem más munkában, más célokban, mélyebb hitben, nagyobb önfeláldozásban, alázatosabb megadásban. Akik nagy szenvedésekben elszakadtak a világ szerelmétől s életök belekapcsolódott az isteni világrendbe, azok máris meg­találták azt a más világot, amelyről Jézus tett vallást s amelyről egész élete élő tanúbizonyság. Sz. L. Amiért kidobtak az egyetemes gyűlésről! Bizony elmegyek — el biz én! Nem egy, hanem száz, vagy ennél is több szegény parochián hangzott el e csökönyös kijelentés Szt. András havában. Tiz esztendőn, vagy ennél is tovább nem lehet hallgatni azt a vádaskodó, gúnyolódást a hívek részéről, hogy a prédikációból már világban meg nem él az ember — főleg mikor közel s távolban látják, hogy ő náluk 115 vagyonosabbak nemcsak ezzel élnek, hanem adóalap­segéllyel is? „Nem, ha törik-szakad elmegyek a gyű­lésre“. A szót tett követi, és a hogy elhelyezkedik a túlcsúfolt szakaszban, vagy kiszáll kiegyenesíteni meg- gémberedett tagjait, alig győzi ismételni; Szervusz! Hová? Hát te is? A közös cél és a közös fájdalom összevon bennünket egy csoportba, s Budapestig már együtt sóhajtjuk: „Mi neked fáj — nekünk is fáj sor­sunkat ismerni bajos. . . .“ Beérkeztünk. A gyönyörű s megható szt. beszéd után az Isten házából felmegyünk az egyetemes gyűlés szentelt csarnokába. A zsivalygó, lökdösködő tömeg — melyet hívatlanul magunk is szaporítottunk, legkevésbbé bizonyította, hogy itt legfelsőbb szentek gyülekezete van. Nem vagyok hivatva főleg egyszeri látásra, kritikát mondani a gyűlésről, de látva a hosszú tárgy sorozatot, s tapasztalva, hogy egy jottán néha harmincán is rágódnak, máskor egész sor fontos szakaszon csak úgy végig nyargalásznak, inkább a szent ügyek áztató- jának, vagy temetőjének tetszett a gyűlés, mint sined- riumnak. „No koma, ide ugyan hiába jöttünk“ — súgok leg­közelebbi bajtársam fülébe. Már orvosság után kellene nézni! Megszólítok azért egy fiatal óriást, aki mellesleg mondva, nem csak azért nagy, mert tagja a közég és felső tizeknek, hanem kegyeltje, ügyünk élet- és halál­osztó urának is. Lehetne-e t. i. az előadó főjegyző úrral beszélni — avagy csak megtudni: — mi oka volt kérvényünk elutasításának? Mit vontak le? Mi tetszett s mi nem benne? Nem kellett sokáig várni — mert máris jött a felelettel, mely rövid de pokoli volt : „Laseiate ogni speranza“ — vagyis minden folya­modvány el fog utasíttatni és minden felszólalás meg- tagadtatik. Más szóval: vanitatum vanitas. De ha már idáig jöttünk, gondoltuk, legalább végig élvezzük saját kivégeztetésünket, hátha — az ördög — amint mondják — nem alszik. Tényleg másnap tapasztaljuk, hogy esperességi megbízottak útján lehet a kérvényekhez szólani, sőt két nógrádi kollegánk nem is bánta meg, hogy megtalálta ennek a módját (mi máig sem tudjuk) mert totemes segélyhez jutottak. Vártunk mi is, vártam én is, talán az én egyházamra is rá kerül a sor? Nem. Én csak azt érzem, hogy el­mellőznek s beszélni kezdek. Lehet sőt valószínű, hogy csiszolatlan a hangom — sőt esetlik-botlik a nyelvem, de ily fényes gyülekezetben ily „alantas közeg“ — csoda-e ha elfogúlt s ügyetlen? S hozzá szerencsét­lenségemre nem követelek — de alázatosan könyörgök — a koldus hang pedig mindig kellemetlen a nagy úri fülnek. Jupiter tonans nem harsoghatott szörnyűbb tónus­ban a lábai alatt fetrengő földi férgek ellen, mint a hogy e magyarhoni evangélikusok érdemdús felügyelő ura rám szórta sistergó villámainak az óvadatát. El­keltett hallgatnom s hallgatásommal egyházam is el­esett attól a jogból, hogy érdekeit képviselhettem volna. Érthető hogy ezen szégyenteljes kidobatásomat, ha már az ország előtt nem tehetett, legalább a híveim előtt szerettem volna eltitkolni. Sajnos nem sikerült. 116

Next

/
Thumbnails
Contents