Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-02-05 / 6. szám
6. szám. egy vallásos asszony, kinek férje istentelen. Fiuk állítólag elesett. Ez a hír természetesen az istentelen apát csak megerősítette hitetlenségében, hogy nincs Isten. Figyeljünk csak jól. Nincs Isten, mert elesett a fiam. Jön a hír folytatja a vallásos anya — hogy a fiú nem esett el, hanem fogságba került, „Én Uram és Istenem, hála néked“ tör ki az istentelen apa. Most már volt Isten, mert megjött az egyéni „jó.“ Ilyen könnyen van Isten és nincs Isten! A vallásos anya erre a többiek előtt megdorgálta férjét: „Nem érdemied meg, hogy a jót Isten kezéből elfogadd. A rosszat nem akartad az ő kezeiből elfogadni a jót elveszed?“ Pedig higgye el nagyságos Asszonyom, hogy az egyéni jó éppúgy, mint az egyéni, rossz — Isten kezéből származik. És itt e ponton a háború a modern teológiát teljesen letörte. Mert a modern teológia csak a „jót“ eredeztette Istentől. . . . Egy modern ember számára hihetetlen gondolat, hogy a rossz is Istentől származzék. Nem bir belenyugodni, nem bír megpihenni e gondolattal. Abszurdum, lehetetlen . . . Pedig jób a rosszat is elvette Isten kezeiből. Nem életizű, nem reális vallásosság az, amely a marathoni csatába beletud nyugodni, mert az régen volt, ott ura el nem esett, akkor tehát volt Isten, annak a csatának meg volt kozmikus helye, szerepe és áldása, — ellenben a valjevói ütközetkor nincs Isten, mert fia elesett, ott összevisszaság van a világ kormányzásban stb. stb. Az a tanúság ebből, hogy az egyéni jók és rosszak végzetessé tehetik vallásunkat. Ám adják meg vallásosságunknak a színezetét, külső mázát és megjelenési formáját ami egyéni élettapasztalatunk, korunk, nemünk, műveltségünk, nemzeti hovátartozóságunk (ez az igazi, egészséges modernizmus), de ne legyünk mi a nullás. ne legyünk mi itélők elevenek és holtak, istenek és poklok felett. De mégis „ki tehet róla, hogy érzelmeink lágy anyagából gyúrjuk az Isten képét s hogy a gránitot s porfírt s a föld sziklabordáit nem használjuk hozzá? Ki tehet róla, hogy vérünk sugallatát követve puha fészket rakunk pehelyből s édes otthonról álmodunk a múlandóság szakadó partja felett? Ki tehet róla, hogy vallásosságunkban is partikularisták, sovének s nemzetiek vagyunk s hogy műveltségi fokozatok, életkorok, sőt még osztálykíilömbségek is színezik a Felségesről való fölfogásunkat? Mikor aztán az ilyen agyagbálvány összetörik, nagy a jajveszékelés s az ember megronalja istenkéjéi nagy meg is haragszik rá. Pedig az írás szava ma is érvényes: faragott képet ne csinálj magadnak, hogy azt imádjad!“ (Prohászka). Vallásosságunknak sokkal keményebbnek kell lenni, mint ezelőtt volt. Keménynek, mint az élet és nemesnek, mint az ideál. A faragott képtől pedig el- kell térdelnünk a valóság Istenének oltára elé. Meg kell szoknunk, hogy a szemébe nézzünk, meg kell vele békülniink. Ha szeretete más is, mint az emberi szeretet, ha jósága más is, mint az emberi jóság és ha szeretete és jósága nékünk sokszor éles tőrként vagy pedig kis dolgokban való örlődésként jut osztályrészünkkiil — még akkor is ki kell békiilnünk a valóság erősebb Istenével. Krisztusnak juttathatott keresztet és lehetett szerető Isten — és neked nem tehet a válladra keresztet, mert akkor már rossz Isten? Vértanúk küzdésében, keserűségében és csalódásában volt Isten, a tiedében nincs, csak ha ez egyéni kicsinyes „jó“ mámora részegit? Oh mily csekélység, mily apróság pedig a ml örömünk, a mi bánatunk a világ mindenség életében! Nagyságos Asszonyom, nekem sok új kinyilatkoztatásom van a valóság Istenéről. Nem lehet mindent átélnünk belőle, csak keveset, mert Isten nagy és végtelen mind eszünk, mind szivünk számára. Azzal zárom soraimat, hogy hagyja magára hatni e nagy időkben a valóság élő Istenének behatásait. A lelket érik minden pillanatban, nem kell rájuk évekig várni. Tegye nemcsak a jót, hanem a rosszat is Isten kezébe, s próbálja onnan elvenni azt. Legyen ez az új élménye a háborúban. Ha hevesen összerándul is lelke a „rossz“ gondolatára és tiltakozik is ellene, ne sokat adjon rá, hanem inkább vesse föl hevesen a kérdést: Isten előtt is biztosan rossz, amit én annak mondok? És hogy mindezt megtehesse, szálljon alá eszményei honából le a földre, mert mi emberek a földön élünk mindnyájan résszerű, tökéletben életet és térjen ibe a valóság új templomába. Az egyénileg eszmény élet más, mint, a valóságos élet az egyénileg eszményített (= faragott) isten más, mint a valóság Istene. A valóság Istnét nem kell megalkotni, mert nan s csak figyelnünk kell, hogy milyen és minél többet átélni belőle. Ne higyje, hogy lelkünk beledurvul, csak hozzá keményedik az élethez s nem puhásodik bele az egyéni gyengeségekbe. Ha így a valóságos életben a valóság Istenét fogja megtalálni, akkor az egyéni „rossz“ nem lesz botránykő szemeiben, hanem valahogy ez is bele fog simulni a tökéletben, résszerű földi élet fodraiba. A reális vallásosság nem azt mondja, hogy csak az egyéni jóban az Isten, hanem Isten minden mindenekben ! Mint férfi ezt nagyságos Asszonyomnak nem mertem volna elmondani. Fogadja szeretettel azonban kész hívétől mint Lelkésztől. Egyházunk ifjúsága — egyházunk • •• rr • jovoje. (Második folytatás és vége.) Ezekben a vallásos egyesületekben éleinek kell lüktetnie. És pedig olyan életnek, amely kezdetét képezze annak, amelyet az intelligens evangéliomi alapon álló keresztyén embernek egész életén át élnie kell. Itt kellene az ifjúnak meggyőződnie arról, hogy a tiszta keresztyénség nem régi időkből megmaradt tiszteletreméltó múmia s hogy kér. álláspontról bátran a szefne közé lehet nézni mindannak, amit a komoly tudomány felkutat és tanít. Itt lehetne nivellálni mindazt, ami a tanulóifjú lelkében akár tanulmányai, akár az iskolán kívül erő milieu révén felszínre kerül. Az ifjúság 'érdeklődése céltudatos vezetés mellett ilyen módon bizonyára mindinkább fokozódnék s a vallás8b 85
