Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-02-05 / 6. szám
6. szám. tanár urak a vallásórák számára szereznének maguknak könnyebbséget. Lehetőség szerint bele kellene venni a munkálkodásba más tárgyak tanárait is, ami pláne az igazolás jellegével hatna az ifjú előtt. Amellett itt adódnék alkalom a Szentirással való tüzetesebb és szélesebb körű foglalkozásra s annak épülés céljából való olvasására is. A vallásos egyesületekre szép misszió várna azon a téren is, hogy a diákokat beleneveljék az egyházi életbe, melynek egykor szüksége lesz rájuk sa melyben élni fognak. Hány tagja van egyházunknak (éppen intelligencia körében), akiknek alig van fogalmuk a saját egyházuk szervezetéről. (Ellenben sokan igen alapos jártaságot mutatnak a klérus ranglétrájának az ismeretében). Azt, amit az egyház szervezetéről könyvből tanultak, igen könnyen elfelejtik, holott, ha ha kicsiben már az iskolában beleszoknának az egyházi életbe, az mindenkora emlékezetükben maradna s minthogy járatosak lennének benne, inkább érdeklődnének iránta későbbi is. Nem lehetne-e az ifjúsági vallásos egyesületekben a mostani „elnökök“ „titkárok“ s már ifjúsági tisztviselők helyébe gondnokokat, presz- bitereket választani? Mig a lelkész és felügyelő tisztének természetes betöltőiül a vallástanár és egy-egy lelkes tanártárs kínálkoznak. Az egykor Sopronban létezett „Deákkuti vármegyére“ gondolok, hol bár más körülmények között, a soproni líceum növendékei a vármegyei szervezet alapján társultak. Sőt volt idő, amikor megvolt ennek az intézménynek az a formája is; hogy a megyei szervezet mellett párhuzamosan az egyházi szervezet imitációja is érvényesült. A régi liceumi kollégiumi életben — persze nagyobbára más vonatkozásokban — szervezve volt a diákság. Ez pedig az ifjak önállóságának és komolyságának már említett szempontjából az önnevelésnek bizonyáré jó iskolája lehetett. Az összetartozás érzésének fejlesztését még nagyobb körben is ki lehetne terjeszteni olyképen, hogy az egész evangélikus ifjúság, vagy legalább egyes tanintézetek diákjai a vallásos egyesületek utján közelebbi kapcsolatba kerüljenek. A magyar Evangéliomi Diák- szövetség az egyházon kívül ezt már megtette. Miért ne lehetné meg ugyanezt maga az egyház, amelynek sokkal inkább módjában volna s amely elsősorban hivatott reá. Hiszen a vallástanár urak ebben a — talán elég fáradságot igénylő, de a bő termés reménye miatt sok örömöt okozó — munkában alighanem szívesen vennének részt. Az Evangéliomi Kér. Diákszövetség megmutatta, hogy ez lehetséges, egyházunknak már csak azért is önmagának kell kezébe vennie az ügyet, hogy ebbe a munkálkodásba a saját szellemét, a saját milieujének a levegőjét vigye bele s hogy ott arra hivatott, a munkájukért az egyháznak felelős, tudományosan képzett tényezők tartsák kezükben a vezetést. Esetleg megvalósítható volna a terv a Diákszövetség megfelelő módon eszközölt bevonásával is. Mert hiszen úgy látszik, hogy a Diákszövetség szívesen venné, ha az egyházak (t. i. a református testvéregyház és mi) hivatalosan is támogatnák ama törekvésében, amelynek célját e „diákság evangelizálása“ képezi. Kérdés 87 azonban, hogy lehetséges lenne-e a keresztülvitele a Diákszövetség mostani alakulásának megbolygatása nélkül s egyházunk imént említett érdekeinek épségben tartása mellett? Amennyiben a kérdés ekként megoldható, s amennyiben a Diákszövetség hajlandó volna bizonyos idegenbe vezető s minekünk éppen a jelen tanulságai szerint nem rokonszenves kötelékektől megválni, a Diákszövetséggel való összekapcsolódás — lévén az munkás és törekvő intézmény — bizonyára jó hatással lenne. Akármi módon azonban, de egyházunk az ifjúság érdekében minél előbb meg kell tennie a szükséges lépéseket. Nagyon, nagyon égetővé válik a szükség s ne soká késünk, még nagyobb mértékben fog beállani az a helyzet, hogy egyházunk már ifjságukban elveszti intelligens tagjainak nagy részét. Tenni kell róla, hogy mindenütt, ahol módunkban áll magunknak neueljünk s megtartsuk azokat, akiknek megtartására hivatva vagyunk. Erre alkalom és tér nyílik a főiskolai ifjúság körében is, amely ma szintén a legnagyobb mértékben elhanyagolt. Már erre is rámutattam s most ismételten megállapítom, hogy valósággal öngyilkosság számba menő nemtörődömség az, amit egyházunk az egyetemi hallgatósággal szemben tanúsít. Ne csodálkozzunk rajta, ha sok ifjú elzüllik, vagy az egyháztól távol álló társulatok tagjává lesz. Hiszen a mi egyházunk nem keresi őt, nem támogatja, nem ad neki semmit, ami ébren tartaná benne a hozzánk való tartozás tudatát. Ma minden valamire való szellemi áramlat tudja azt, miszerint tömörülés nélkül a benne rejlő erőket kifejteni nem lehet, Mert hiszen a huszadik század emberei, de különösen ifjúsága annyi mindenféle lelki behatásnak vannak kitéve, hogy az egy szellemi családba tartozók csak úgy képesek együtt maradni és érvényesülni, ha egymásra hatni tudnak és egymásra támaszkodnak. Másrészt pedig azt látjuk, hogy akármilyen csekély értéket képviseljen is egy-egy szellemi irányzat, a tömörülés sokszor értéken felüli erőt és súlyt ad neki. Régen belátta ezt a katholikus egyház, amely különböző nemű, rendű és korú tagjait külön- külön csoportokban, műveltségi fokuknak figyelembevételével igyekszik tömöríteni. Hogyan nőtt nagyra a szabadkőművesség, vagy a szellemi irányoknak bármelyike, amelyekkel szemben nekünk mostanában annyi panaszra van okunk? És hol találnának ez utóbbiak kedvezőbb teret a maguk számára, ha nem a főiskolákon? Bármily nagy áldozat árán is gondoskodni kell arról, hogy azokban a városokban, ahol főiskolák vannak, olyan intézményeket létesítsünk, amelyekben az evangélikus hallgatók találkozzanak, szórakozást találjanak és — közvetlen megfelelő módon — lelki táplálékot nyerjenek. Amellett utánuk is kellene járni s nyitját lelki annak, hogy az intézmény vonzó legyen és bele tudjon kapcsolódni a főiskolai hallgatók lelkivilágába. Mindez nem lehetetlen. Ha a Sz. Imre kör, meg tudja csinálni, miért ne lennénk képesek arra mi?! Az evangélium ereje ma sem kisebb, mint volt. Csakhogy 88
