Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-12-23 / 52. szám
szárnyát, mikor lehull róla a földi bilincs s eltűnik a halandó szemek elől? Vájjon ismét keserű panasz ömlik-e ajkáról, mikor odafenn ismét a jó Isten elé járul: „Istenatyám, a földön rossz világ van: vasravertek s átlőtték a szárnyam. Ágyúk dörögnek, géppuskák zenélnek. Nem kell nekik a betlehemi ének!“ (Kiss Menyhért: Történet). Vagy úgy talán, mint a másik, német angyal, kit az Úr karácsony éjjelén leküldött a földre, de ki borzadva látja az ágyútűz fényét, az égő falvak és városok égnek csapó lángját, a dühtől és gyűlölettől eltorzult emberi arcokat, s ki nem mer leszállani, csüggedten hatja le csillagos fejét s keserűen így szól az Úrhoz: „Ki hinne ma odalent nekem ?“ Akkor az Úr jóságosán megfogta kezét és levezette a földre. Rengett a föld, sötét vérrózsák nyíltak a csillogó hóban, tűz, gyilok, láng mindenfelé. Az angyal sírvafakadt, de az Úr hallgatásra inti. S egyszerre, az ágyúk gránátok, és srapnellek üvöltő, dörgő, vad hangjába belevegyül a katonák lelkes, hangos, ájtatos éneke: „Herr dich loben wir“. S száll, száll az ének fel a magasba; száll, száll s még ott is hangzik — s annál szebben, annál lelkesebben, —- ahol már a leghatalmasabb ágyú hangja is gyöngébb a kis méh lágy zümmögésénél. — Ekkor az angyal hirtelen elbocsátja az Úr kezét. Tudja, mit kell tennie. Otthagyja a véres csatamezőt bömbölő ágyúival és éneklő katonáival, s odaszáll haza, az asszonyokhoz és gyermekhez s áldást hint minden egyes házra. (Ludwig Winder: „Kriegsweihnachtslegende nyomán.) 1914. karácsonyán a költők leginkább még csak a fölött keseregnek, hogy a karácsonyi csillag elhomályosul, a karácsonyi angyal nem tud leszállni a véres földre, hogy az ágyúk dörgése megzavarja a „stille Nacht, heilige Nacht“ békés nyugodalmát s tele vannak bizakodó reménységgel, hogy ez az első és utolsó véres, jajjos szenvedés-karácsony. 1915-ben már tudják, hogy a háborúnak egyhamar még nem lesz vége, s azért a remény ragyogó sugára hiányzik már a verseikből. Sőt még egy újabb szomorúság is vegyül hangjukba, amit Emil Hadina oly bensőleg fejez ki, mikor afölött kesereg, hogy míg tavaly a legkisebb, legtávolabb falucskából is elindultak a karácsonyi csomagok a hosszú, hosszú vándorútra, mint az édes otthonból küldött vigasztalás a nagy gyerekekhez a lővészárkokba: ezidén kevesebb lett a csomag és gyérebb az adomány, bár a szeretet nem fogyatkozott meg. De hosszú volt ez a könnyet fakasztó, nyomort osztogató esztendő. Óráról-órára nőtt a gond; seb vérző seb mellé sorakozott, mind több és több hely maradt üresen a családi fészkekben és sok, nagyon sok családhoz bekopogtatott és ott- honiasan letelepedett az ínség, ez a páncélos, kőszívű, hívatlan vendég. S ahol még telik s „angyalváró ünnepalkonyatkor aranydióval ékes fa száz gyertyalángja varázsló ködbe szövi a szobát“, száz meg ezer anya lelke messze- messze száll; száll, száll, mig odaér egy hideg, mély és zord árokhoz, honnan nincs több visszatérés. — S mig a halkan vizegő fa alatt glédában állnak az ólomkatonák, kard, puska, ágyú szép rendben visszarakva, mi alatt boldog tulajdonosaik az örömtől fáradtan ott pihennek puha ágyacskájukban: Szabadosné Balogh Mária e varázslatos csendben vár és sírdogál.... S nem hiába várt: hazaálmodta apját a nagyobbik fia, s ő árokodvából álomszárnyakon eljött megnézni árva asszonyát és édes két fiát. Sápadtan áll, mint köd, mint látomás, köpenye sáros, de hosszú haján a martirglória. Áll, áll és néz. Végre mindent összeszed s odalép a kályha mellé, melyben egyszerre víg láng pattog, s beledob mindent: fakardot, ágyút, ólomkatonát. Aztán kenyérzsákjába nyúl, szedeget, szedeget s egy-egy sugárzó, véres nagy szívet, egy-egy mankót, félkarú bakát köt a görnyedő ágakra s halkan súgja: „Ezer- kilencszáztizenöt telén a két fiamnak ezt hozhattam én!“ (Dutka Ákos: Karácsonyi látomás). Bizony, mankó félkar, félszem, és sok hasonló egyéb volt 1915. ajándéka és azonfelül, sok sebtől, testi és lelki sebtől vérző szív. De — hála a Mindenhatónak — sok oly vérző szívet is adott, mely másnak a fájdalmától vérzik s melynek minden vérparányából könyörület, szánalom, jótét fakadt a kintiek és otthoniak iránt, mert hiszen ha nem így benne, kétségbe kellett volna esnünk már 1915. karácsonyán — és most még inkább — az emberiség jelen és jövendő sorsa felett. De él még a megváltó Jézus, szíve tele könyörülettel, s karácsony éjjelén leszáll oda, hol legnagyobb a szomorúság, a gyász, de ahol legnagyobb bizalommal is tekintenek fel rája. íme, Várady Antal „Karácsonyi legendájában is lejő a szegény özvegy és négy árva buzgó imájára: „Édes kis Jézus, hozd vissza apánkat!“ Nem tudják, mit kérnek, nem tudják, hogy árvák, s atyjuk már odaköltözött, honnan nincs többé visszatérés. Azért buzgón imádkoznak, s száll az imádság, melyet az özvegy halk zokogása kisér csendesen. S száll az imádság. A menny csillagos boltján halkan bemegyen s ott a nagy Isten királyi székén pihegő galambként megül békén. S megindul rajta az Üdvözítő szíve; s a gyermekek áldott barátja, a karácsonyi Jézus leszáll a földre. Halkan belép a hideg sötét szobácskába, elveszi a rozoga, ajándéktalan asztalról az üres fenyőágat, melyet az anya fázon és sírón plántált oda, végig megyen vele a véres csatamezőkön keresi a négy kicsi árva hazaimádkozott apját. S mikor megtalálja, megérinti gyermekei nyomorúságos karácsonyfájával, s a hold, hideg szív újra feldobban. Aztán útrakelnek ketten. Lassan, lassan. Elől Jézus, karácsonyfa a kezében, aztán a harcos csöndesen, szépen. S odavezeti árvái közé a vérző, de meggyógyult apát. . .. Oh, könyörületes Jézus, várva-várt karácsonyi vendég, szállj le — de ne csak a költők fantáziájában — de igazán, e földre a szent éj fényességében. Ne féltsd lábadat a vértől, szemeidet az emberek gonosz- és csúnyaságától. De szállj le mennél több házba s hozz hírt sok-sok elesettnek, hitt és keservesen megsíratott kedvesről, mutasd meg nyomorúságos bölcsődet azoknak, kik szegénységgel viaskodnak, nehéz keresztfádat azoknak, már-már leroskadnak övéik terhe alatt; tedd rá gyógyító, áldó és áldott kezedet sok-sok vérző sebre; vigasztalj ott, hol kétségbeesés marcangolja a szíveket» biztass, hol rettegés és fájdalom honol; szánd meg a szegény, nyomorult, eltiport emberiséget s tétj be a 822 823
