Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-10-21 / 43. szám
43. szám. nevelés és népoktatáson keresztül a magyar nemzep szellemen, a magyar népiélek eredeti sajátságain, a melyek a németekétől erősen külömbttznek. E fölött majd magyar lelkű pedagógusaink fognak Ítéletet mondani. Ezeknek előrebocsátása után azonban másról, egyházi köreinket közelről érintő dologról akarok beszélni A könyv a neveléstudományoktól a testgyakorlásig minden tantárgyat a legnagyobb részletességgel tárgyal kfllön-külőn megjelölve, hogy a tanév minden egyes órájában mit, hogyan, milyen módszerrel és milyen segédeszközökkel kell tanítani: a vallástanitásról azonban egyetlen szó sincs benne. Már most tudnivaló, hogy az állam, közelebbről a vall. és közokt. minisztérium az állami iskolákban való vallástanitást eddig is a legmostohább elbánásban részesítette. (T. i. a protestáns vallástanítást, mert amennyiben a katholikus egyháznak itt-ott panasza lett volna, azokat azonnal orvosolták.) Az állami iskolák tanárai, de meg az idősebb növendékek is napról-napra tapasztalhatták, hogy a prot. vallástanár és az egész prot. vallásoktatás csak másodrendű valami az állami középiskolákban s ebből azt a benyomást szerezhették, hogy tehát bennünket sem az iskolában, sem az életben nem kell épen komolyan venni. Most pedig — mivel a szóban lévő könyv tanárok és tanítónövendékek kezén keresztül megy s abban a vallástanításról — se katholikusról, se protestánsról — egy betű Írást sem találnak, természetszerűleg az a gondolatuk és meggyőződésük támad, hogy az állami oktatás érdekei szempontjából a vallás még csak nem is másodrendű, hanem egyáltalán nem létező tényező. Hogy pedig mit jelentene e meggyőződésnek tanítói, tehát: népnevelői körökben való elterjedése, azt különösképen most, a háború alatt érezzük, amikor napról- napra világosabbá válik előttünk, hogy minden, az emberiségre zúdult bajnak, borzalomnak, erkölcstelenségnek s legalacsonyabb értelemben vett materialis életfelfogás a szülőanyja, ez pedig ott nő nagyra, ahol a vallást és annak idealizmusát semmire sem becsülik. Ezt éreznie kell mindenkinek, aki a minálunk oly annyira szükséges és sürgős nemzetnevelő munkában céltudatosan részt akar venni; éreznie kell tehát a hivatásos pedagógusoknak is. Érezniök kell, hogy ha testben-lélekben, különösen pedig erkölcsökben egészséges nemzedékeket, illetőleg egy erős ifjú Magyar- országot akarnak nevelni, akkor lehetetlen kihagyniok a nevelés eszközei közül a vallást; hiszen épen ez irányítja az ember lelkét az ideálok világa felé, ez mutatja meg, hogy az önérdeken, az élvezetek keresésén anyagi előnyök megszerzésére kínálkozó alkalmak kihasználásán kívül nemesebb, egyetemes céljai is vannak az egyénnek és a nemzetnek. Még az anyagi élet helyes berendezésére nézve is a vallás nyújtja a leghelyesebb útbaigazítást. Ezt a szóban lévő könyv szerkesztőinek nevezetesen a vall. és közokt. minisztérium megbízott paedagogu- sainak, mint a nemzet jövendő boldogulását szivükön viselő szakembereknek is el kell ismerniök s ha máshol nem is, de a német paedagogia oly annyira rész676 letekbe menő tanulmányozása s — a könyv tanúsága szerint — az abban lévő értékes elemek kiválogatásának munkája közben eszükbe kellett volna jutnia. Eszükbe kellett volna jutnia már csak azért is, mivel a „Tanmenet“ előmunkálatainak idején — biztos tudomásom van róla — a tanítóképző intézetek tanárai egyenesen felhívták a vall. és közokt. minisztériumot arra, hogy az egyes felekezetek főhatóságai révén szerezze meg a könyv számára a vallásoktatás részletes tanmenetét is. E felhívásukkal az illető tanárok bebizonyították, hogy mint komoly paedagógusok mennyire szívükön viselik növendékeinknek nemcsak tudományos, hanem erkölcsi nevelését is s hogy annak is tudatában vannak, mit jelent a vallástanítás anyagának a többi tárgyak módja szerint való rendszeres és módszeres feldolgozása s az így feldolgozott vallástanítási anyagnak a vallástanárok által való kötelező alkalmazása. Hiszen épen a tanítóképzőben, ahol valamennyi tárgynál a paedagogia összes elveinek leglelkiismeretesebb alkalmazását teszik kötelezővé: az olyan vallástanár, aki tárgyát talán azért, mert még nincs meg a kellő gyakorlata, vagy talán hanyagságból — csak úgy ötletszerűen és rendszer nélkül adja elő, nemcsak a maga tárgyának és tanítása eredményének okoz kárt, hanem rossz hatást gyakorol a növendékek általános elhaladására és paedagogiai kiképeztetésére is, mert a többi tárgyaknál alkalmazott paedagogiai elvek következetes folytonosságát a maga módszer nélkül való tanításával megszakítja s ami a többi tárgyak módszeres tanulása és tanítása közben a paedagogia elvei közül a növendékek lelki szemei előtt világossá válik, azt ő újra elhomályosítja; nem is szólva arról, hogy a növendékek megérzik, hogy a vallástani órában valahogyan alacsonyabbrendű, értéktelen oktatást kapnak, hogy a vallástanár tanítása sehogy sem illik oda a többi tárgyak közé. Ezért lett volna szükséges a különiböző felekezetek vallástanítási anyagának megfelelő feldolgozása és a „Tanmenetbe“ való beleillcsztése. Ezáltal a tanítóképzői oktatást — nevelést a vallástanítás bevonásával még teljesebbé és egységeselvűvé lehetett volna tenni, ezen az úton még a vallástanárokat is céltudatosan bele lehetett volna vonni a speciális tanítóképzői oktató-nevelő munkába s egyúttal a vallásnak, mint tantárgynak is meg lehetett volna adni a többi tárgy között azt a méltó helyet, amely megilleti. Igaz, hogy a vallástanítás anyagáról s módjáról az egyes felekezetek főhatóságai intézkednek, de hogyha a minisztérium felhívta volna a felekezeteket, hogy paedagogusaik bevonásával készítsenek a „Tanmenet“ számára megfelelő munkálatokat, meg vagyok győződve, hogy valamennyi felekezet — saját érdekében — sietett volna a felhívásnak eleget tenni. Hiszen az állami iskolai felekezeti vallástanításnál is kívánatos az oktatást még a részletekben is, a felekezetek vallástanítási céljai szerint egységessé tenni; s különösen kívánatos a vallástanitást az illető állami iskola jellegéhez módosítani s alkalmazni. A vallástanítással foglalkozó paedagógusok jól tudják, hogy miért. 677
