Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-09-30 / 40. szám
40. szám. székről hullanak a virágok, s amikor szép hazafias versikékkel díszítjük fel mondani valóinkat, akkor jiagyon nehéz egy hirtelen fordulattal áttérnünk az erkölcstelen üzelmek, a képtelen élelmiszeruzsora, a hihetetlen s mértéket nem ismerő pénzvágy, a háború s a drágaság mögé bújó sztikkeblüség dörgedelmes megítélésére. A másik, ami ennél is fontosabb az, hogy ha mi állandóan a győzelemről harsonázunk, akkor nagyon könnyen úgy tűnik fel a dolog, mintha legfőbb dolognak tartanánk azt, amit ez biztosit számunkra, t. i. a vagyont, az életet, az existentiát. Az veszedelem fenyeget tehát bennünket, hogy gondolatainkkal itt, «ezen a a földön ragadunk s nem egyengetjük a lelkeknek útját az örökkévalóság felé. Pedig erre sohasem lett volna jobb alkalmunk, mint épen a háború alatt. A halálnak oly dús aratása van ma s oly bizonyos minden gondolkodó ember előtt, hogy füst, pára mindaz, amire földi létünket alapozzuk, hogy szinte ellenállhatatlan erővel lép a telkekbe a másik világban való hit. S ezt a hangulatot nekünk kihasználatlanul hagynunk s a lelkeknek magasabb szférák felé irányítását elhanyagolnunk nem szabad — a felületes optimizmus jegyében pedig nem lehet. Ha a háború harmadik esztendejében, amikor talán a végső, utolsó erőkifejtés előtt állunk, s amikor már hatalmas békevággyal s háborúiszonnyal állunk szemközt, nincs nekünk egyéb mondanivalónk, minthogy mi győzni fogunk, úgy hamarosan mondjuk ki az jgazi keresztyén gondolatokra a moratóriumot, vagy állapítjuk meg a keresztyénség csődjét. Híveink sohasem szorultak ránk inkább, mint ma, s a végsőkig való áldozatkész s lemondó kitartásra való buzdítással sohasem tehettünk hazánknak nagyobb szolgálatot, mint ma tehetünk. Ezt azonban csak akkor érjük el, ha nem csendes ábrándozásba, langyos bizakodásba^ ingó optimizmusba ringatják hallgatóikat, hanem ha a keresztyénség felséges heroizmusát szólaltatják meg beszédeikben. Nem opitimizmus tehát a jelszó, hanem a heroizmus, nem győzelemről szónokiunk, hanem arról beszélünk, hogy jöjjön, amit Isten rendel, mi ott leszünk és majd bátran szembenézzünk vele, mert tudjuk, ’hogy akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra van. Szüts Gábor. Bőhm lélektana. Irta: Koller István. III. Az öntét szervezeténél fogva az érzéki adatokhoz a jelentés kapcsolódik. A vörös, fehér színekké lesz, a hallás adatai hangokká stb. öntudatos életünk vezetője nem az érzékiség, de a jelentés, gondolat. Először megértjük öntétünk változását s ehhez képest intézzük mozdulatainkat. Ezek nagyrésze ez/;t tervszerű tett. A jelentő öntudattal s a többi ösztönökkel áll kapcsolatban. Ami jelentéssel bír, annak az öntudat előtt kell megjelennie. Minden jelentés azután hajlandó pl. érzéki alakban fellépni. A szín pl. pirosban stb. Minden képünk, melyben a külvilág tárgyait után- képezzük, saját tevékenységeink szövedéke. A jelentés megindíthatja a beszédösztönt, a szóképeket is és az érzéki ösztönöket is. Utóbbi esetben, mint festmény, szobormű, zenedarab nyerhet kifejezést. A jelentések egymással is kapcsolódhatnak, nem csak az érzékekkel, ami a fogalomban nyer kifejezést. Kapcsolódhatnak a) puszta jelentések pl. egy dolog lehet mozgó, érző, gondolkodó, látó, b) puszta jelentésekből alakuló ideiglenes egységek pl. állat — zebra. A személyesítésben a jelentő ösztön teljességében kívánja magát megvalósítani s onnan származik a világ benépesítése szellemekkel. Azon tény, hogy az emberiség minden műveltségi fokon Isteneket teremtett, a jelentő ösztön ezen alapjellemének kétségtelen bizonyítéka. Bőhm e nézetéhez hozzátehetjük, vájjon nem Isten oltotta-e ezt belé a lélekbe? A jelentések csak azért kapcsolódnak egységekké, mivel az egyes jelentés hiányos s a jelentő ösztön minden irányú kifejtésre törekszik. Innen származik a tudományos kutatás ösztöne. Ezen kapcsolatban bírjuk az apriori sziathetikus ítéletek alapját is. A tényezők ezen kapcsolódás a által lesz egy központi jelentés, a belőle származott szinthetikus egységek hozzá képest alárendeltek. Az egész viszony: ahifoglaltsag. Azonban ezen synth. egységek vagy fogalmak mégis egymásra utalnak, s ez a fűzöttségi viszony lehet: célszerűségi és okszerűségi. A jelentő egység vonatkozása egyes ösztöneinkre megadja neki a célszerűség vonását. Pl. az állat izmai táplálékul szolgálhatnak, de egyúttal mozgató ösztönünk megkimélésétlek is elősegítői. Ok és okozat közti viszony állításával az öntudat kiengedése van célozva. A kapcsolás célja az öntét kifejlése, ez hiány és pótlás formájában megy végbe. A hiány fájdalom, a pótlás élv. Az én legfőbb törekvése a fájdalmat elhárítani. Az én a ráboruló hiányoktól menekülni igyekszik. Ez volt mindig a megváltás célja is. Függetlenné tenni az ösztönöket a külső esélyektől. Függetlenné lenni mindentől, ami az öntudat nyugalmát zavarhatná. Szerény véleményünk szerint itt van a kér. vallásnak mély lélektani gyökere is. Az ember túlemelkedik a bajon, magasabb javakat ismerve. A vallás erőt ád arra, hogy a világot legyőzze. Álpótlck ideiglenesen altatja el az ösztön által okozott fájdalmat. Ez csak az öntudatnak s nem az öntétnek kielégítését eszközli. Pl. kábító s altató szerek. Pótlék a tudományos igazság, áípótlék a hypothezis. A kapcsolatok igazi alapjukat nem az öntudatban hanem az ösztönben bírják. Az éhség csak akkor fáj,, ha üres a gyomor. A kapcsolódás tehát az ősz önök kölcsönhatása öntudatosan felfogva. A teljes kielégedés csak akkor áll be, ha a pótlék a hiány helyébe tér- belileg is lép. Az egy síkban végbemenő kapcsolatok lehetnek: a) összeolvadás; hangok, szagok összeolvadása egygyé; b) tapadás = a látott tárgy részeinek egymás mellé helyezése. Azután lehetséges még*: egy* Különböző ösztönök síkjai sorakoznak az öntudat terében egymás mellé. 628 629
