Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1916-09-30 / 40. szám

hogy amint a nagy világfelfordulás teljesen készületlenül találta egyházunkat, úgy később esztendők múltán sem tudott a rendkívüli időkhöz mért rendkívüli teljesítményekkel, a válságos időszak megértésével s befolyásolásával magasztos hivatásának gyakorlásához jutni. Az a pár imádságos és énekes könyv, amit a katonák kezébe eljuttatott, az a végtelenül szervezetlen s rendszertelen lelkigondozás, amit a nyomasztó körülmények között a harctéren és a kórházakban kifejtett, egy-két tucat jobb-rosszabb prédikáció, néhány jegyzőkönyvi pont lesznek majd azok a dokumentumok, amiknek alapján a háborús esztendőkben végzett munkájával az utókor elé kell állania. Annak, hogy elsőrendű feladatához képest a közhangulat s a közérzés irányítója s nemesítője lett volna, hogy Ítélve, bírálva, kárhoztatva a háború .eseményei s kisérő jelenségek felett állott volna, hogy az a terebélyes fa lett volna, aminek védelmében a megzavart lelkek meghúzódnak, vagy, hogy a közinség s köznyomorúság enyhítésére erős akciókat folytatott volna, aligha akad majd az utókor a legszorgosabb kutatással is valami nyomára.

A kétségtelenül megállapítható szomorú valóságnak egyik legfőbb oka az, hogy nem akadt nálunk úgyszólván senki, aki hatalmas szóval a közhangulat irányítására vállalkozott volna. A háború minden rémségével ránkzúdult s a mi vezető embereink s az elmélettel foglalkozó s elégidővel rendelkező theologiai tanáraink nem siettek tisztázni a keresztyénségnek a háborúhoz való viszonyát s nem törekedtek megmutatni, hogy a keresztyén vallás alapigazságainak megrövidítése nélkül hogyan illeszkedhetik bele az egyház a jelenvaló világba s anélkül, hogy alapítójának tanítását félretenné, tnikép felelhet meg azoknak a kötelességeknek is, amiket az állam és a haza feltétlenül elvárhat tőle. Megfelelő tájékoztatás hiján nagy lett aztán a a zűrzavar. Fiatal lelkészeink is egészen magukra maradtak s a végtelenül bonyolult proklémát, mit a tartós háború dobott elébiik, többnyire könnyed kézzel s bizony majdnem kivétel nélkül egyoldalú naivitással fogták meg. Nemrégiben a socialisták azzal vádolták az egyházakat, hogy fenntartás nélkül a régi rend, a hatalom szekerébe fogták magukat, ma pedig nagyjában el lehet mondani, hogy a templomi szószék, aminek utján a nagyközönséggel érintkezésbe lépünk s aminek révén a közhangulat irányításába befolyhatunk, általában véve az igehirdetésünk komolyságát veszélyeztető felületes háborús Optimismus szószólója lett.

A háború elején még csak hagyján. A tömegszuggeszció hatása s a levegőben úszó háborús hangulat alól az egyház és a lelkészek sem vonhatták ki magukat. Akkor, első nagy harctéri sikereink hatása alatt győzelmi mámorban úsztunk valamennyien s szent meggyőződéssel hirdettük, hogy ez a háború az egész emberiség de különösen a magyarság erkölcsi tisztulásának véres útja s hazánk történelmében majd dicsőséges új korszakot nyit meg. Az első téli háború s a nyomán járó borzalmas tapasztalatok, s a harctérek forgandó szerencséje aztán érlelni kezdték a kiábrándulást; a nehéz sebesültek s a rokantak örökös látása, a mind

626

tűrhetetlenebbé váló drágaság felkeltették a béke után való vágyat. Ellenségeink hónapról-hónapra növekvő túlereje megingatta az emberek jórészben való hitet, a pesszimisták s a békétlenkedők napról-napra szaporodtak, de a szószék csaknem változatlanul megmaradt az első hetekben megütött optimiztikus áradozás mellett. Ha beléptünk a templomokba unos-untalan a régi diadalhimnusz hangzott fülünkbe: mi győzni fogunk, mert győznünk kell, bennünket a pokol a kapui sem dönthetnek meg, a mi diadalmas hadseregeinknek senki ellenállani nem tud, mert velünk a jog és igazság és így tovább. Voltak idők, amikor minden komolyabb embernek szívét igazán súlyos aggodalmak szorongatták, amikor kétség és aggodalom között hánykódott mindenki, aki csak egy kicsit is számolt a hadi helyzettel. A lelkes igehirdetők azonban bekötötték magukat az opitimismus mellett — s a helyett, hogy szent komolysággal mindenre előkészítették s minden eshetőségre felvértezték volna a híveket, versenyre keltek az újságok bombasztikus vezércikkeivel s a véderőtörvényben biztosított abszolút gránátmentes fedezékükből ábrándoztak s szónokoltak harcról, dicsőségről, győzelemről. Hogy aztán a keresztyén vallásnak mindössze ennyi szava lett volna a rettenetes világkatasztrófához, azt talán a leglelkesebbek sem hitték s hogy a biblia arra való volna, hogy belőle kiszakított iráshelyeket győzelmi himnuszokká lapítsunk el, tán ők sem gondolták komolyan. Természetesen akadtak, akiknek optimizmusa nemesebb alapon épült fel, de ha akár a nyomtatásban megjelent, akár pedig at alkálthilág' végighallgatott prédikációk zömére emlékezünk, akkor önkénytelenül is arra gondolunk, ugyan micsoda hatással lehettek ezek a győzelmi dikiciók arra az összetörött szívű emberre, aki vigasztalást, enyhülést keresni ment a templomba, vagy arra a katonára, aki a harctér lebeszélhetetlen borzalmai közül néhány heti szabadságra hazatért és benézett az Istenházába. Eszünkbe jutnak itt Endreffy Jánosnak minden elismerésre méltó realitással írt har- téri tudósításai. Tőle látjuk, hogy mállik széjjel odakint minden papiros és tribünpatriotizmus az első pergőtűzre, s hogyan lép a frázisok helyére az elszánt kötelességteljesítés s az öntudatlan hősiesség. S eszünkbe jutnak — bocsássanak meg akiket illet, jóhiszeműségüket s tiszta szándékaikat egy percre sem vonják kétségbe — a költő sorai:

Csak egy éjszakára küldjétek el őket,

Csak egy éjszakára,

Vakító csillagnak mikor támad fénye,

Lássák meg arcuk a San folyó tükrébe Amikor magyar vért győzőivé hömpölyget,

Hogy sírva rikoltsák: Istenem, ne többet.

Nem akarunk most hosszabban idézni annál a kérdésnél, hogy a keresztyén világfelfogás minden további korlátozás nélkül optimiztikus-e, vagy sem ? Csak két dolgot akarunk minden bizonyosággal megállapítani. Az egyik az, hogy a győzelmi mámorral átitatott prédikáció nagyon könnyen megfeledkezik legelemibb feladatairól, például a háború nyomán felburjánzott irtózatos bűnök kíméletlen ostorozásáról. Mikor a szó627