Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-08-26 / 35. szám
Üdvünk, mely a kegyelmes mennyei Atyánkban s az ő egyszülött Fiában vetett hit által lesz tulajdonunkká, késztet bennünket Istenhez s Krisztushoz. Megtérésünk feltétele a hit s Krisztus evangéliuma csak úgy lesz igazi „örömhír“ számunkra, ha Krisztust magát szívünkben hordjuk, ha hiszünk Krisztusban s az általa beígért örök életben, ha — mint Pál apostol mondja: „Élek többé nem én, de él bennem a Krisztus“. Amíg Krisztus rajtunk kívül van, külsőleg veszünk róla tudomást és nem belsőleg, addig a mi hitünk nem az, melyet üdvünk megkövetel tőlünk. De ha Krisztus szent és büntelen életét hitben magunkévá tettük, ha az ő végtelen szeretete bennünket vigasszal s örömmel tölt el, ha bűneink bocsánata közvetlen bizonyosságunkká válik az által, hogy öt bírhatjuk, akkor üdvünk nem szorul semmi külső támaszra, mert akkor személyes hitünk gyümölcse. Nincs az a törvény, az a rendelet, melynek bárminemű betöltése ugyanazt eredményezni. Törvény az a külső tekintély, melynek mint idegen hatalomnak kényszerűségből engedelmeskedünk. A hit belső tekintély, mely erkölcsi szabadságunk s cselekedetünknek kifejezője. Hol nincsen hit, ott a törvénynek kell uralkodnia, de az utóbbi alsóbb fokot jelent és így nem méltó a tökéletesség felé törekvő keresztyénséghez. A protestantizmus a törvénnyel szemben a keresztyén szabadságot hirdeti. A törvényt, mint vallásos kényszert csak a szabad erkölcsi önelhatározás formájában tartja meg s ily értelemben lesz aztán a keresztyén szabadság korlátozva. Ezek után megérthetjük Luther szavait: „Keresztyén szabadság a lelkiismeret szabadsága, mely által a lelkiismeret szabaddá lesz mindennemű cselekvőségtől, nem azért mintha a cselekedet meg nem történhetne, hanem azért, hogy azokra ne támaszkodjunk, mert a lelkiismeret maga nem cselekszik, de igazgatja a mi cselekedeteinket“. A protestantizmus hangsúlyozza a jó cselekedetek szükségét, mint az élő hit gyümölcseit, de nem meg- igazulásunkhoz, mert ez a kegyelembe vetett hit által történik. Hol a jó cselekedetek hiányzanak, ott hiányzik a hit is, mert az igaz hitnek igaz, jó cselekedetekben kell nyilvánulnia, de a hit ezen nyilatkozataira semmi szükségünk Isten előtt való megigazolásunkhoz, nem azok a feltételek azok, melyekhez Isten a bűnössel szemben megnyilvánuló kegyelmét köti. Ha Isten a bűnöst jó cselekedetei árán igazítná meg, azaz ha saját igazságunk miatt bocsátana meg bűneinket, úgy az üdv nem az isteni kegyelemtől, de az emberi cselekvőségtől volna függővé téve s a kegyelem, mint Pál mondja, nem volna többé kegyelem. A nagy isteni mű, a Krisztusban megjelent megváltó szeretet elhomályosulna az emberi cselekedetek fényében. Mindaddig, míg nem sikerül a lelkiismerettel együtt a bűntudatot is kitörölni az emberi szívből, mindaddig fennforog annak a szüksége, hogy a bűnterhelt lelkiismeret meglelje nyugalmát, hogy az Istentől elszakadt lélek Istenéhez újra visszatérjen. Ez pedig a középkori katholicizmus jó cselekedetei árán, melyek nem a hit, de a kötelesség, a tartozás viszonyának gyümölcsei — nem érhető el. Ép ez az egyik főpont, melyben 548 a protestantizmus elszakad a katholicizmustól. Midőn az egyház az üdv után sóvárgóknak mint közvetítő ajánlja fel magát; midőn előírja, hogy a bűnösnek mit kell cselekednie, hogy Istenével kibékülhessen; midőn azon feltétel mellett, hogy a bűnös az előírt dolgokat pontosan betartja — saját veszélyére felelősséget vállal a bűnös örökké tartó üdvére, akkor az üdv e törvények, előírások teljesítésétől lett függővé téve. Attól a pillanattól azonban, midőn a reformáció a hit által való megigazulást hangsúlyozta, azaz, hogy az ember üdve csakis saját, azon közvetlen viszonyától függ, melyben Krisztussal és az örök Istennel van, attól a pillanattól szabadult fel a keresztyén az egyház hatalma alól és lépett új keresztyén közösségbe; üdvösségét pedig Isten igaz, történeti kijelentésére alapította, arra a kijelentésre, arra az önmagát közlő szere- tetre, mely Krisztusban vált valóvá. A reformátorok Krisztusban az Istent látták, ki a bűnös emberiség közé jött, s azt kegyelmes szeretetével újra visszahelyezte eredeti viszonyába. E szeretetből kifolyólag, mellyel Isten Fiában újra keblére zárta a világot, nem Ítéli a bűnös emberiséget, nem jár el vele többé úgy, mint ahogy azt bűnössége miatt megérdemelné, hanem aszerint, amint Krisztussal belső életközösségre lép vagy nem. Protestáns felfogás szerint üdvünk legmélyebb alapja Isten örök kegyelme, csak ebből folyhatik az emberiség üdve s boldogsága. De mivel az isteni szeretet szent és mert a szent szeretetnek üldöznie kell a bűnt, azért nem a saját cselekedeteire támaszkodó bűnös embert, hanem a büntelen Krisztussal viszonyban élő embert szereti. Krisztus a bűn hatalmát megtörte a kereszten s gyöngíti azóta is e hatalmat mind azok szívében, kik őt oda befogadják. Itt tűnik fel újra a hit, mint az isteni bűnbocsánat alapfeltétele. Ki lelkiismerete s akarata önelhatározásából úgy fordult Istenhez, hogy előzőleg a Krisztusban megjelent isteni kijelentést magáévá tette, az szakított a bűnnel és az istenes életfejlődés útján megindult üdvössége felé. A inegigazulás végrehajtója tehát a kegyelem, objektiv alapja a Krisztus, szubjektív alapja a hit, — mely hit által igazulunk meg s nyerjük el az üdvösséget s békességet kegyelemből a Krisztusért. Az a tény, hogy az Isten a maga szentségének sérelme nélkül fogadhatja a hívő bűnöst kegyelmébe, csak azt mutatja, hogy a Krisztusban, mint Megváltóban adva van egyszersmind a bűnös emberiség számára az az erő, mely a belső, egyéni megszentelést eszközli és hogy az egyesek hitük által helyre állított Istenhez való új viszonyuk alapján, nyerik új erkölcsi erejüket is. S ha így az Isten a hívőt fiául fogadja, úgy az eredményére nézve ugyanannak az örök szeretetnek s kegyelemnek a ténye, a mellyel Isten eredetileg a megváltást elrendelte. Ez a kegyelem immanens történeti megnyilatkozás, személyesen elsajátítandó valami, nem pedig — mint Calvinuál — tisztán transcendens megpecsételt jellegű, személytelen történet előtti hatalom. Calvin ugyanis abból a tapasztalati tényből indult ki, hogy egyesek elkárhoznak, míg mások üdvözülnek. És e tény alapja vagy az ember önelhatározásában, vagy 549
