Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-08-19 / 34. szám
34, szám. melyben megfeneklett. Ez állapotából vezette ki a reformáció a keresztyénségets szabta meg annak további helyes fejlődési irányát. • A keresztyénség ugyanis mindjárt kezdetben elvesztette egyszerű, vonzó, éltető erejét s elvonttá, megfog- hatatlanná vált sokak előtt az által, hogy beleolvadt a görög tudományos világba, egyesült a római birodalom antik kultúrájával, a mi maga után vonta aztán azt, hogy az egyes ember az Istentől mind inkább távolodni s valami önmaga alkotta érzékihez közeledni igyekezett. Az együgyű, mindenekben megnyugvó, gyermekes hit meg lett mérgezve s e hit tárgyát képező kérdéseket pogány tudós módra vették bonckés alá s szabdalták kegyetlenül egész Augusztus koráig. Vitatkoztak Isten lényegéről, Krisztus istenségéről, Isten hármas személyéről, a Logos fogalmáról s e vitákban, melyekben tagadhatatlanul volt érzelmi vallásos igazság is, melyek azonban túlnyomó részben mégis a pogány bölcselettel szaturált reflektáló értelem s alkotó képzelő tehetség eredményei — az Unitáriusok, Trinitáriusok, Sabellianusok, Ariánusok és Athanasius követői iparkodtak egymást felülmúlni. — Maga a lelkiismeret nem foglalkozott volna ily módon e kérdésekkel. Augustinussal a keresztyénség magasabb fokra emelkedik. Az elvont tisztán theologiai irány ellentétei még továbbra is megmaradtak ugyan s az említett viták sem szűntek meg teljesen, de már hiányzott belőlük az őket éltető, s mások érdeklődését lekötő erő. Az eredménytelenség kifárasztotta a vitatkozókat és e fáradság magába szállást eredményezett. így szorította most már ki a theologiát az anthropologia, — az Istenről szóló tudományt az emberről szóló vallástudomány. — Anthropologiai kérdések merülnek fel sorra: az eredendő bűn, a szabad akarat, a kegyelem s kiengesztelés és ezek megváltoztatták a vallásos kutatás irányát. Az emberi szív a lelkiismeret e kutatás központja. Keveset törődik e kor azzal, hogy ki váltja meg a bűnös embert s mégis keresi a kiengesztelődés módját; nem törekszik az Isten felől alkotott kép tisztaságára, hanem inkább a lelkiismeretet igyekszik Istennel kibékíteni. Ez aztán megint komoly vitáknak volt szülője, különösen az augustinizmus, pelagianizmus s semipelagianizmus kérdései körül támadtak ezek, melyekre az előző korszak vitatkozói ügyet sem vetettek. Azonban e viták sorsa is a lassú kimúlás lett. Az anthropologiai érdek szülte a szerzetességet. A szerzetesség pedig virágzása idején megalapította az Isten utáni szubjektív törekvés által a lelkiismeret, a fájdalom, s a vágyódás vallását. — Az Istenével ki nem engesztelt, de kiengesztelés után vágyódó szívek építették a kolostorokat. S ha az Istenről való elvont okoskodás pogány, úgy a lelkiismeret küzdelme zsidó eredetre vezethető vissza. A keresztyénség újabb iránya, a római abszolutizmus, VII. Gergelylyel kezdődik. — Az önmagával küzdő lelkiismeret békére, kiengesztelődésre törekszik és ime előtérbe lép az egyház, mint kiengesztelő. — Isten és ember egyaránt eltörpülnek s kitérnek az egyházi érdeknek. Az egyház az egyetlen hatalom s legyőz mindent, mit útjában talál. Kifelé s befelé egyaránt érvényesíti hatalmát, a theologiai okoskodást elhallgattatja, a lelkiismeretet igájába hajtja s a bűnös világnak rendületlenül osztja a bűnbocsánatot. Az egyház maga a theantropos. De bűnbocsánatával a meghason- lott lelkeket nem elégíti ki, a kiengesztelést csak sejteti, de annak áldásaiban részesíteni nem tud senkit. Abban a hiszemben, hogy a pogányság alázatos szolgája néki, annak hatalmába kerül s a judaizmus, melyet legyőzőttnek vél, legyőzi. Az egyház feladatának meg nem felelhetett s hova tovább mind jobban kezdte tapasztalni, hogy a vallásos okoskodás csak el van nyomva, de nem legyőzve; a lelkiismeret pedig el van kábítva, de megnyugtatva nincs. A hatalmát féltő egyház most már nyíltan lép fel és az egykedvűeket, a közönyöseket hatalmába kerítve azokat az eszközöket keresi, melyekkel a elégedetleneket lecsendesítse s kifárasztva maga köré gyűjtse. S eszköze a dogma, mely merev a hívőkkel szemben, de viszont viaszként alakítható a hatalmát féltő politikus papság kezében. A dogmának e kettős tulajdonsága támadta meg az egyház gyenge alapjait és szülte a reakciót. Az elhomályosított értelem világosság után törekszik, a kijátszott lelkiismeret béke után sóvárog s keresi a kivezető utat. Az egyház azonban csirájában fojtja el e szándékot, de csak egy bizonyos időre. Erőszakkal eszközli ki azt, amit a szeretet s erkölcsi szabadság útján elmulasztott. Az egyház magasabb régióiból menekül a a hit a nép alsóbb rétegeibe. Az anthropologia a megsebzett lelkiismeret a misztikába és aszkézisbe vonul vissza és a ceremóniák tömkelegében keres könnyebbülést. A theologia üldöztetése elől a magányos gondolkozók dolgozó szobáiba húzódik, kik csendben előkészítik a második kísérletet arra nézve, hogy gondolataikkal fényt derítsenek a sötétségbe. így teremnek a reakció talaján a reformáció előhírnökei. Kiknek kísérletei azonban a pogány humanizmus hatását viselve magukon tisztán az észből indultak ki s legtöbbje nem is annyira a tan, mint inkább a folyton növekedő s a szabad gondolkodást leláncoló hierarchia hatalma ellen irányult s ezért nem dicsekedhetik még a XV. század reformációval, vagy valami nagyobb eredménnyel, mert e törekvések nem a szívben, hanem a rideg észben gyökereztek. A keresztyén eszme első, világot hódító kísérlete szükségszerű fejlődési fokozataival tehát véget ért. Kísérlet maradt, mely eredményre sohasem vezetett volna. A katholikus egyház nem volt képes a keresztyénség fejlődését tovább intézni. A helyett, hogy a keresztyénség fejlődésének akadályait igyekezett volna szétoszlatni, maga zárta el a fejlődés útját. Megállt egy helyen s meddig jutott el? Addig, hogy egy tépelödő szerzetesnek nem volt képes sajgó sebére gyógyirt nyújtani. Ki kellett vezetni az így megfeneklett keresztyénséget hibáiból s irányt adni további fejlődésének. így lépett fel a reformáció, mint a pünkösdi Szentlélek műve, az idők teljességében, hogy a keresztyénség empirikus történeti fejlődésében az igazsághoz tapadt félreértéseket letisztogassa s hogy az örömhirt, melyet egykor a haragvó Jahve parancsainak tömegét 530
