Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-06-17 / 25. szám
25. szám. fogadni szivembe, az Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér, de titkon érző szivünk óhajtva sejt. .. . Sok ünnepünk között, melyeknek javarésze Jézus Krisztus személyével áll valamelyes vonatkozásban, a mai vasárnap Istennek van szentelve. Ez volna tehát tulajdonképen a mi legnagyobb ünnepünk, mert nem közvetve, hanem egyenesen Istenhez tapadó áhítatra serkenti lelkünket. A huszadik század embere azonban ebben az ünnepben nem tud az áhítat zavartalan magaslatára emelkedni. Gátolja lelkét a szárnyalásban az a theologiai formula, amely által a keresztyénség Isten titkához legközelebb vélt férkőzni: a Szentháromság egy Isten logikailag önmagának ellentmondó kifejezése. A laikusnak könnyű a dolga: egyszerűen kikapcsolja személyes meggyőződéséből, egyéni vallásosságából. De theologus gyötrődik és szenved, amig megérti, vagy megfelelőbbel helyettesíti ezt a hitünk bölcső korában idegen világnézet hatása alatt alkotott hittételt. Gyötrődésből, vitatkozásból sajnos, nem áhítat, hanem legfeljebb egy újabb, Isten hozzáférhetetlen valóságának megint csak meg nem felelő formula keletkezhetik. Pedig a vallásosság és a hit nem formulákon fordul meg, ereje és boldogító hatása érzéseink mélységétől függ. jézus nem új meghatározásokkal alapított vallást, hanem rég kimondott, rég megkövetelt érzések legmagasabb fokra való hevítésével tette túl magát a zsidó törvénytiszteletet padáns, filiszter és — farizeus légkörén. Az Istenismeretnél sokkal fontosabb az, hogy Istent teljes szívvel-lélekkeí szeressük! A mi megismerésünk szűk korlátáiból még az élet valóságai is mind kidagadnak, úgy hogy nem bírunk velük s lépten-nyomon tudásunk tökéletlenségének a tudatára riadunk. Istent meg kevésbé lehet Ítéleteink és meghatározásaink bilincseibe verni. Ha szentség- töréssel határos kíváncsiságtól hajtva bele próbálunk is tekinteni az ő mélységeibe, végül mégis csak az alázat érzésével borulunk le előtte, ki minden értelemnél feljebb való s kinek léte fénylő nap, melybe szemünk bele nem tekinthet. Nem tudásban való tobzódás tehát a mi ünneplésünk, hanem áhítat és megalázkodás! Erre nagyobb szükségünk is van, mint arra, hogy Isten végtelen létét véges eszünk szűkös formuláiba beleszorítsuk. Ezt volt az, amit nem hittek és nem hisznek mindmáig igen sokan. Mindenáron tudni akarnak, holott vannak dolgok, amelyekhez a tudás nem fér, amiket nem tudunk és nem fogunk megtudhatni soha. Istent is csak megalázkodó hittel, áhítatunk szárnyain lehet megközelítenünk. Sz. L. Megtaláltam az Istent. Édes öregem, ti az Úristent csak teoretice ismeritek, elmélkedtek,bölcselkedtek fölötte, szép szavakba öntitek gondolataitokat, tudtok az ő nagyságáról, szeretetéről, mindentudásáról beszélni, s ha azt, kérdezném tőletek, honnan tudjátok mindezt- vagy holmi titkos lelki élményekre hivatkoznátok, vagy az írásra, vagy meg3S6 csontosodott dogmákra, vagy tudom is én egyház- atyákra. ... „De engedj meg kérlek“ . . . Tudom mit akarsz mondani. Hogy neked is vannak tapasztalataid, hogy miniatűr harctéreken jártál te is, láttál nyomort, szenvedést, villámgyors elhalást és hosszú haldoklást, jártál háborgó és csöndes tengereken, ahol titokzatos hullám, leskelődő ellenség rémített. Láttad a könnyező kétségbeesést és a kereszt tüzében a lelkek földertilését. Beszéltél a természettel és hallgattad a föld szíve dobbanását. Kenyeredet gyermek éveidtől kezdve a fájdalom sójával etted, kezedben reszketett már a méregkehely is. Mindezek — elismerem — lelkedben az Istenfogalmat kiépítették, mélyítették, közelebb hoztak a Golgatha keresztjének megértéséhez. De szerény nézetem szerint mindezek csak teoretikus megismerései az Istennek. „Hogyan? Te az^ hiszed, hogy az Isten, az én Istenem saját agyamnak szülötte. Te azt hiszed, hogy az Isten teoretikus megismeréséhez vezet a születő élet ezer kínos vajúdásának szemlélése? Te azt hiszed, hogy az élet Istenét nem néztem még egész közelről, amikor a haldokló szemében a túlvilági élet boldog reményét láttam felcsillanni. Te azt hiszed“ .. . Hallgass reám! Sohasem tartoztam ezek közé, akik az ész egyeduralmát hirdetik. Sohasem mosolyogtam meg azokat, akiket a másodlagos okok ki nem elégítettek és lelkesedéssel a végokot keresték. De bizonyos mértékig sajnáltam azokat, akik egy személyre vezették vissza. Én valami megfejthetetlen személytelen erőt láttam benne. Azután jött a háború. Pillanatokon minden egyébről megfeledkeztem. Súlyos beteg lévén még jóval a háború előtt minden katonai szolgálat alól mentesítettek. S én a háború kitörésekor önként jelentkeztem. Reaktiváltak, irodába akartak bedugni. Frontszolgálatot kértem s mint zászlós a B.-i honvédgyalogezred első alakulatával az toszok ellen vonultam. Először K.-nál kerültem tűzbe. 5 századból álló osztagunk rajvonalban támadásba ment át. 6-szor támadtunk, hatszor vertünk vissza ellentámadást. Öt támadás alatt minden tisztünk elesett, egyedül én voltam még. Az összes századok parancsnokságát átvéve hatodszor is megtámadtuk az ellent. Örületés tüzelés, pokoli öldösés, atúlerős ellenség ismét visszavert. Bal karomon megsebesültem födőzékem- ben feküdve megszámláltattam a legénységet. 130-an lehettek még. Azután jött az éjtszaka. Megmenekültem. Lelkemben valami csodás melegség vibrált. Miért éppen én ? Miért nem a százak, akikkel ma egész nap együtt küzdöttem ? Fölépülésem után Szerbiába kerültem. A Hőfer jelentések kulistjai ütközetnek mondották. Mi tudjuk, hogy kulistjai mészárlás volt. A megerősített szerb állások ellen rohamoztunk. Örületes kavarodás. Srapnellek robbantak, gránátok jajgattak, gépfegyverek kattogtak körülöttünk. Azt hittem a pokol minden hatalmai ellen hadakozunk. Huszonöt lépésre a szerb állásoktól hangtalanul összeestem. Legalsó bordámat szétzúzva keresztül ment rajtam egy golyó. Reggeli nyolc óra volt. Kábult- ságom csak egy pillanatig tartott. Telj esen eszemnél voltam egész nap. A harc körülöttem késő estig dühöngött. Hogy 387
