Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-06-17 / 25. szám
25. szám. mit ereztem, leírhatatlan. Golyók ezrei fütyültek percenként körülöttem, gránátok százai robbantak fel, embertömegek hullottak halomra. Egyiknek a fejét, másiknak a lábát szakította el a felrobbanó löveg. Sanitéc, sanitéc! Jaj Istenem végem van! Segítség meghalok! Pajtás ne hagyj itt.... Irgalmazzatok ... Vizet .. . ... Úristen hol vagy ... Jézusom segíts ... Anyám ... feleségem .. . gyermekem. ... Azt hittem itt a világ vége. Ha száz Isten van, akkor se kerülök ki innen élve. Mozdulni nem tudtam Leszállt az este. Az ellenségek visszahúzódtak. A ti z egy percre nem szünetelt. Ellenség és jóbarát acélesöt zuhogtatott reánk. Egyszerre csak honnan, honnan nem mellém lapul két katona. A sötétben nem ismertek meg. „Élsz még pajtás?“ „R hadnagy vagyok, ha Istent ismertek, vigyetek ki innen“. „Nem lehet hadnagy űr, mi se tudunk kikerülni, ha megmozdulunk a mieink lőnek Ieu. Végre mégis rászánták magukat. Az egyik a másik hátára fektetett és így kúsztak velem előre. Közel az árokhoz torkuk szakadtából ordítják: „Tüzet szüntess tüzet szüntess!“ Az egyik fejlövést kap. A másik ijedtében tovább ordít. Végre meghallották. Egy lökéssel beesem a fedezékbe; mentve voltam. Ezen az éjtszakán vérveszteségeim dacára álom nem szállt szemeimre. Valami kimondhatatlan érzés szorított, amely azóta sem hagy' el. Személytelen erő? Nem. Az élő Isten élt lelkemben. Nem töprengtem fölötte. Megragadtam úgy, ahogy lelkemben volt. Szerettem volna a körülöttem levőket felkölteni és feléjük újongani: Fiúk, halljátok a csudát, amit az Úr velem tett. És mégse tettem. A körülöttem heverő szenvedők arca mind azt sugározta felém él az Isten! S azóta meggyőződésemmé lett, hogy az Istent csak teoretice ismerik mindazok, akiknek lelkében az ő létezéséről való fogalom lassú tapasztalatok utján épül ki, akik lépésről- lépésre üldözik ki lelkűkből az ezer kételyt. Az élő Isten tudata egyszerre, mint a villám csap le a lel-, kekbe, megdöbbentő, megrázó ereje oly nagy, hogy emberi okoskodás sohase törli ki többé lelkedből. Azóta a bajtársaknak mindig hirdetem: Az Úr él! Az Úr őrködik fölöttetek. Mostar, 1916. május 27. Szántó Róbert. Mostohagyermekeink. A mi szegény egyházunkban senkinek nincsen valami különös jó dolga. Nincs még a legelőkelőbb állásban levő méltóságainknak sem. Hiszen nem is olyan régen irta egyik laptársunk az illetékes helyről való érte- sültség minden jelével a püspöki jövedelmekről, hogy azok épenséggel nem elegendők. Rühm Károly életrajzából tudjuk, hogy egyházunk egyik legnagyobb fia, ki az egyházon kívül tudott csak érdeme szerint érvényesülni, mennyit szenvedett egyházi állásában amiatt, hogy az egyház édes gyermekét, „veteményeskertjét“ milyen szükmarkuan látja el a legszükségesebbekkel is! ... A lelkészfizetésrendezési mozgalmak sem rég zajlottak le. Sajnos - eredmény nélkül! Ezek a jelenségek mind szomorúan rávilágítanak egyházunk anyagi viszonyainak nyomorúságos voltára. Ha püspökök, tanárok, lelkészek panaszkodhatnak, mennyivel több okuk van azoknak panaszra, akik nem rendes állásokban szolgálják egyházunkat, hanem csak mások jogán, amilyenek a segédlelkészek és a hitoktatók, vagy akik az amúgy is legfeljebb szerénynek mondható lelkészi és egyéb javadalmaktól aggko uk, vagy betegség k és egyéb szerencsétlenség folytán elestek, ilyenek a nyugalmazott lelkészek és a lelkészözvegyek. Szegény lelkészözvegyek! Lehetetlen szívszorulás nélkül elárvult sorsukra, gondjaikra gondolni! Szegény nyugdíjas papoknak sincs sokkal jobb sorsuk! - - Tavaly a dunáninneni egyházkerületi lelkés/.i értekezleten mikor arról volt szó, hogy a sok lelkészi munkához hol lehetne segítséget kapnunk, egy sokat szereplő s mindenben véleményt nyilvánító esperesünk egyetlen orvosságként azt ajánlotta, hogy be kell fogni a gyönyörűséges igába a nyugdíjas papokat. Aki bírja, dolgozik is még köztük. Most, mikor az élet és a folyton növekvő drágaság hullámai már-már átcsapnak szegények feje felett, alig van valaki, aki pártjukat fogná és hangsúlyozná az egyháznak azt a becsületbeli kötelességét, hogy kiér- demíilt szolgáival szemben is éreztesse háláját! — Miután az egyház magától meg nem mozdult, a nyugdíjas papok a kérelmezés útjára léptek. Ugyanezt tették a késmárki tanárözvegyek. így jönnek sorra egyházunk legmostohább sorsú gyermekei. .Mert nem mostohák, nem szabad azoknak tartanunk őket! — Súlyos feladatok várnak reánk. Reméljük egyházunk vezetői teljesíteni tudják a legnehezebbet is és szeretettel gondoskodnak azokról, akik arra felette igen rá vannak utalva. Luther. Vom Katholizismus zur Reformation. Ez a címe Scheel Otto dr. a tübingeni egyetem theol. tanára Lutherról szóló munkájának* A reformáció 400-ik évfordulójára készült munka második kötete még sajtó alatt van. Az első — aminek az ismertetésével most foglalkozunk — Luthernak a kolostorba való belépésével végződik. A szerző ezt a rövid alcímet irta müve címlapjára: Az iskolában és az egyetemen. Az író nem Luther életrajzot akar adni, hanem annak a kornak a képét rajzolja meg, amelyben a reformátor felnövekedett és meg akarja állapítani, hogy mit kapott Luther korától. Mert bár Köstlin Kolde, Hausrath Lutherbiografiái újabb kiadásaikban nemcsak bővültek, és kisebb nagyobb tévedésektől szabadultak meg, mégis Luther ifjúkoráról való ismereteink meglehetősen hiányosak. A forrásoknak kritikai értékelése hiányzik azoknál a Luther életrajzoknál is, melyeket a katholikus theologusok Denifle, Grisar készítettek, Köhler tett kísérletet, hogy a forrásokból bőségesebben merítsen. De mindez ideig hiányzik még az anyagnak összefüggő * Megjelent J. C. B. Mohrnál Tíibingenben 1916. Erster Band Auf der Schule und der Universität. 309 oldal. 388 389
