Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-06-10 / 24. szám
24. szám. eső már sárrá oldotta föl a falakat. Csak a tűzhelyből maradt fenn egy-egy csonka darab. Valamikor békés-- emberek tanyája, ifjú generációk szülőhelye lehetett— Most sár és üszők. . . . Többnyire a visszavonuló oroszok műve. Jó múltkor szabadságra jött haza egy lengyel katona. Más harctéren szolgált, nem tudta, hogy azóta mi történt falujával. Háza csodálatosan épségben maradt, magyar tisztek voltak bele szállásolva. O persze szüleit, feleségét, gyermekeit sejthette benne, nem tudva azt, hogy a polgári lakosságot régen evakuálta a katonaság. Nem éreztem szíve dobogását a lengyel katonának, de úgy is tudom,'hogy erősen dobogott, mikor rátette kezét az ismerős kilincsre. S amidőn nem borult nyakába kedvese, nem sietett elébe gyermeke, hanem idegen arcok néztek feléje a szülői házból, megeredt a lengyel baka könnye és sírt keservesen. . . . így beszélték a magyar tisztek, kik el voltak szállásolva a házban. Viszontlátás. Csendesebb estéken, ha nem nagyon zörgeti az ágyúdörgés az ablakokat, meggyújtjuk a gyertyát a piros ernyővel. . . . Szelíd fény árad a szobára s bevilágítja a Szűz Máriás s egyéb lengyel szent képeket a falon. A katonaság - úgy az orosz, mint a mienk — megkímélte a polgári lakosság szent ereklyéit. Ahol ház épen áll, ott megtalálni ósdi, sárgult szent képeit a falakon, talán épp azon a helyen, ahová ötven évvel ezelőtt fölakasztotta a pólyák családfő. A szelíd gyertyafény piros átszürődésben oly barátságos, családias jelleget kölcsönöz az agyagpadlós, primitiv szobának. Haza gondol ilyenkor a lélek, ott van az ember családja körében.. . . — Mesélj valamit Orosz-Lengyelországról — kérlelem osztrák főhadnagy lakótársamat. Végig csinálta a háborút elejétől fogva, sok a szép és borzalmas élménye. A főhadnagy végig nyújtózik a szalmazsákon, beburkolózik a pokrócba s beszélni kezd: — Úgy mondom, mintha mese volna, pedig igaz volt. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két testvér. Kitört a háború, berukkolt mindakettő katonának. Egy ütközet után keresi az öccse a bátyját a csatamezőn. Nem találja sehol. A szanitészek már elvitték a sebesülteket és a halottakat. Az ifjabbik testvér kérlel engem, hogy megnézhetné a halottakat, fél, hogy a bátyja is köztük van. Keresi, kutatja a halottak arcvonásait, végre reáborul az egyikre: — Bátyám, szeretett kedves bátyám! . .. Megkért nagyon a szegény fiú, hogy megengedném-e, hogy lefotografáltatná magát halott bátyjával. Persze megengedtem neki. Átölelte a halottat, megigazította lekonyuló fejét — s meglett a kép. Elküldötte az édes anyának. Mit gondolsz pajtás, mit érzett a szegény anya, mikor a kép kezébe került? Elfújta a gyertyát az osztrák főhadnagy. Sötét lett a szobában. De nekem úgy tetszett, mintha a sötétben is látnám csillogó könnyeit. . . . Vagy mégis én nem láttam volna jól? .. . Endreffy János. SZEMLE. Kié az érdem? A református lelkészek már kaptak 250,000 korona háborús segélyt, — mi még nem kaptunk. Nekünk új folyamodványt kellett írnunk s külön utána kell járnunk a segélynek, holott először is: nekünk nyomorúságosabb viszonyok közt levő lelkészünk több van, mint a reformátusoknak, mivel nekünk kisebb, tehát a pap fizetésére kevesebbet áldozni bíró egyházközségeink vannak, másodszor: a segélyezésre ugyanolyan jogcímünk van, mint a reformátusoknak, harmadszor: ugyanúgy kértük a segélyt, mint ők. Ilyen körülmények között nyilvánvaló, hogy ha a reformátusok segélyt kapnak, méltányos és igazságos, hogy bennünket el ne utasítsanak. Eddig ez nem is történt. Azonban megtörtént az, hogy a reformátusok külön kapták meg a segélyt, rólunk pedig szokás szeriut elfeledkeztek! Mikor a reformátusok segélye publikálva lett — úgy gondoljuk — lett ám nagy megrökönyödés a mi berkeinkben. Egyszerre a mi vezéreink is elkezdtek érdeklődni kérvényünk sorsa iránt s mivel a régi kérvény feledésbe ment vagy elkallódott, siettek újat benyújtani s most ütik a vasat, hogy nekünk is jusson valami segí ség. Ez az utánjárás — ismét csak úgy gondolja egy gyanúban lutheránus lélek — hivatali kötelessége mindazoknak, akiknek bölcs vezetésére egyházunk s lelkészeink sorsa bízva van. Püspökeinknek azért adtuk kezébe a pásztorbotot, hogy kies forrásokhoz vezessenek bennünket és gondoskodjanak rólunk, felügyelőinket főrendiházi tagsággal egybekötött díszes méltóságukra azért választottuk, hogy egyházunk javát előmozdítsák, az egyetemes főjegyzőnek azért szavaztunk meg szép tiszteletdíjat, hogy a rábízott jegyzői teendőket saját kára nélkül elvégezhesse, lel- készegyesületünk élére azért állítottunk egy férfiút sok szép reménységgel, hogy a lelkészek kátyúba rekedt szekerét a sok közigazgatási aprósággal túlterheli egyházi hatóság helyett kirántsa a kátyúból, illetve, hogy azoknak élő lelkiismerete legyen és a lelkészek iránt való kötelességeikre figyelmeztesse őket s ime most, ezzel az eddig nem a legjobban sikerült lelkészsegélyezési üggyel kapcsolatban az Evangélikus Orálló 23. számában mégistitokzatos utalásokat olvasunk arról, hogy a lelkészsegélyből valaki érdemeket akar magának kovácsolni, holott ha minden sikerül is, ebben az ügyben mindenki legfeljebb csak a kötelességét teljesítette. Felette jellemzőnek találjuk tehát az Evang. Örálló azon megjegyzését, amelyben titokzatosan utal arra, hogy ezért a közbenjárásért valakit különös elismerés illet meg. („Hogy ez örvendetes hírért, illetve közbenjárásért kit illet az elismerés, arról ne szóljon az írás. Legyen mindenki meggyőződve róla, hogy lelkészi karunk érdeke csorbát nem fog szenvedni“.) Mi nem vagyunk hajlandók az ilyen kötelességteljesítéseket külön érdemszámlákra irni. A tisztességet, hatalmat, méltóságot és fizetést egyházunk azért adja, hogy mindenki tegyen valamit érte. És ha mindent megtettünk, amit tehettünk, akkor is csak azt végeztük el, amire kötelezve voltunk s még mindig haszontalan szolgáknak kell tartanunk magunkat. Egy Orállónak 375 374
