Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-06-03 / 23. szám
23. szám. Hum egymással ellentétben semmikép nein állhat. És pedig azért nem, mert a Krisztus evangéliuma és a Krisztusról szóló evangélum nem egymás Tnellé rendelt tényezők a keresztyén vallásosság rendszerén belől, hanem alárendeltségi viszony van közöttük. A Krisztus evangéliuma szabja az irányt. Krisztus maga a legfőbb keresztyén tekintély. Amit ő mond, az lényeges része és sarkalatos igazsága a keresztyénségnek, mellette a keresztyénség valamennyi egyéb tekintélye, Pál apostol és a János evangélium, az őskeresztyén iratok és az első pár század zsinatai, de még a csalhatatlan pápaság is csak másod és alacsonyabb rangú instanciák. Ha egy kérdésben Jézus megnyilatkozott, egy Jézusról való bizonyságtételre megalapozott egyházban az a kérdés el van döntve. Nyilatkozhatott-e azonban Jézus a theocentrikus és a chrístocentrikus theologiáról ? Nem nyilatkozott róla. Azonban ha- Jézus igehirdetésének a problémáit nézzük, minden kétséget kizárólag megállapíthatjuk, hogy Jézus theologiája, az evangélium, amelyet hirdetett, nem chrístocentrikus, hanem theocentrikus theologia. Fellépésétől kezdve mindig Isten országának várása, Isten áll igehirdetésének a középpontjában. Nagy beszédekké összeszőtt mondásai, gyönyörű példázatai, köztük a tékozló fiúról és a talentumokról szóló, Isten ismeretébe és akaratába beavató revelációk. Ezt a megállapítást a Messiásra utaló nyilatkozatai nem változtatják meg. Saját személyét pedig épenséggel teljesen elírni- nálta hívei vallásos tiszteletének a tárgyai közül. Mikor azzal a megszólítással tisztelik meg, hogy jó Mester, ezt visszautasítja s azt mondja, hogy egyedül az Isten jó, mikor pedig egy exaltált asszony azt kiabálja : „Boldog méh, amely tégedet hordozott és az emlők, amelyeket szoptál“ — Jézus azt feleli: „Sőt inkább boldogok, akik hallgatják az Istennek beszédét és megtartják azt!“ Ezek és ehhez hasonló tények teszik érthetővé, hogy a theocentrikus theologia jó lelkiismerettel mer hivatkozni jó keresztyén voltára és magára az Úr Jézusra s öt is inkább a magáénak vallja, mint azokénak, akik Krisztus tanítása helyett Krisztus személyét teszik vallásos világnézetük központjává s a Krisztussal történt üdvtörténeti tények vallásától teszik függővé embertársaik igaz keresztyénségének az elismerését. Amiben tökéletesen igaza is van. Ha ugyanis álláspontját tekintéllyel kell igazolnia, már pedig az egész kérész-- tyénség tekintélyhit, meghajlás a biblikus és a Jézus Krisztusban történt isteni kinyilatkoztatás előtt akkor ő a legnagyobb tekintélyre: magára Jézusra hivatkoz- liatik, mig a chrístocentrikus theologia csak kisebb súlyú, Jézus napja mellett elhomályosuló fényű csilla- gocskák világosságára hivatkozhatik. A theocentrikus theologia tehát a christocentrikusnál erősebb, döntő súlyú tekintéllyel lévén megtámogatva, az utóbbi fölé rendeltnek tekinthető. A Krisztus evangéliumáról való bizonyságtétel mellett a Krisztusról szóló apostoli eredetű evangélium csak kiegészítő szerepet játszhatik. Ilyen formában nincs és nem is lehet ellentétben a theocentrikus vallásossággal! Harnack Adolf a berlini vallásos világkongresszuson tartott 356 híres előadása alkalmával a köztük levő viszonyt így formulázta: „Az első evangélium (a Krisztus evangéliuma) magában foglalja az igazságot, a második (a Krisztusról szóló) mutatja az utat, mindkettő együttvéve megszerzi az életet A kétféle bizonyságtétel kiegészíti egymást. Az egyik Jézus Krisztus tanításának az alapvető igazságairól tesz vallást. A másik Krisztushoz való ragaszkodását bizonyítja. Csak a mi szüklátkörü, természetes és történeti összefüggéseket figyelembe nem vevő és nagy távlatok elől elzárkózó pártéletünkben lehet ezt a.két bizonyságtételt egymással szembehelyezni. A vallásos fejlődésnek ezt a fázisát nekünk evangélikusoknak örömmel kell üdvözölnünk, mert a folytonos reformáció egy állomását látjuk benne. A mi reformátoraink a katholikus tanfejlődés bozótján keresztül a forrásokhoz akartak jutni az élet vizéért. Luther Pál apostol theologiájában találta meg az üdvösség forrását. A reformáció theologiája sokáig megelégedett az általa feltárt forrással, s csak a legutóbbi időben ásott még mélyebbre, ahonnan a krisztusi evangélium friss vizét merítheti. Nem új ital ez, hiszen amióta a népnyelvén szóló biblia van s amióta az eredeti nyelvek tudása is a deákos miveltségű körök közkincsévé vált mindig különös érdeklődés tárgya és nemes épülés forrása volt minden Jézustól származó szó. Az új dolog, a haladás abban áll, hogy ezt a jézusi evangéliumot a hagyományos christologikus világnézet helyébe helyezték, ezeket az ismereteket rend- szertanilag is értékesítették a theocentrikus theolo- giában. Jézus Krisztus messze, nagyon messze van tőlünk. Akik hozzá közel, eleitől fogva vele voltak, azoknak könnyű volt bizonyságot tenni róla, mert egyéniségének a bűvkörébe esetek s meg hódoltak nagysága előtt. Akiket évszázadok választanak el tőié, azoknak a bizonyságtételében természetesen elhalványulnak a személyes momentumok. Ezzel együtt elhalványulna a hit is, hogyha az élet örökké hullámzó tengere minden egyes emberben újra fel nem keltené, egyazon ősforrásból ki nem fakasztaná az Istenbe vetett reménységet __ Z ugi) szelek, zajgó hullámok hánynak-vetnek, alattunk tátongó sötét mélységek várnak reánk. Felülről azonban szivünkbe világít egy fényes sugár, amely át bírt törni az ég sötét felhőin. Egyazon világrejtély mered elénk is, amelyre Jézus Isten mindeneket átölelő szeretetében, minden akadályon diadalmaskodó országában találta meg a feleletet Ez az, ami után mi is óliajtozunk s amit mi is komoly törekvéssel keresünk. Az igazság lelke az, amely hajt bennünket. A lélek utai csodálatosak. Ma a Krisztusról való bizonyságtételt olyan formában követeli tőlünk, hogy a Jézus Krisztus tanításának a lényegét képező dolgokkal gyötrődjünk újra. A lélek a Krisztus evangéliumáról tesz ma elsősorban bizonyságot. Ez természetes is. Minden vágyunk az után epeszt, akit ma legtávolabb tudunk magunktól: a szerető mennyei Atya után! Sz. L. 357
