Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1916-06-03 / 23. szám

Harcztéri felvételek. Fészek. Egy igen kedves, jó lutheránus barátomat látogattam a stellungban. Hadnagy és századparancsnok, mióta ellőtték mellőle fölöttes tisztjeit. Ezredesét két hónapja lőtték agyon az oroszok a futóárokban. Vitéz katona volt, mindenhol ott volt, ahol a katonának ott kell lennie. Katonái azt mondják, hogy Isten nyugosztalja haló porában is . . . A katona-szeretet a szeretet leg­nemesebb hajtásából sarjad . . . Megmutatott mindent hadnagy barátom a lövész­árokban. Megnéztük a hős ezredes vére által öntözött hantot is... Az orosz , árok 300 lépésnyire sárgállott. Amint pattant, pukkant itt is, ott is egy-egy orosz golyó, ösztönszerüleg bekaptam fejemet a futóárokba. A hadnagy azonban oly otthonosan vezetett, mintha a szalon parkettjén sietne felkérni táncra hölgyét. El- szégyeltem nagyon magamat s bűnbánóan ekszkuzáltam a dolgot: Ne haragudj öregem, de nekem oly furcsa, amint pukkan . . . Dehogy, hisz úgy jársz az árokban, mint egy vén hadfi, — szépítette katonás előzékenységgel. Mióta álló harcok folynak, egész máskép megy minden. Ez nem is háború a régi értelemben. Nézd csak, itt pél­dául egy madárka rakott fészket az árok sövényébe s a fészekben kis fiókák csipognak ... A bakák nem bántják őket . . . Talán azért, mert mindegyik a maga családi fészkére gondol. Sóhajtanak mélyet, a mint a kis madárka boldogságát látják . . . Sodorna. Lelkészi szemmel nézye: a háború fölszabadított az emberekben egy csomó infernális indulatot. Ha a meg­újhodás otthoni szavalói csak egy órára megállanának beszélni a háború huszonkét hónapos katonájával, hej de elváltozna nézetük megújhodását illetőleg . . . Mikor ezelőtt hat évvel visszatértem a bétheli bel- missziói intézetből, avval a gondolattal tértem vissza, hogy láttam a szeretet. Mikor pedig most a lembergi bevásárlásról visszatértem a pólyák viskóba, avval a gondolattal tértem vissza, hogy láttam a bűnt. A lengyel Lwow, melyet németesen Lembergnek kereszteltek el, a harctér Sodomája. Hogy elrontásán az oroszok kü­lönösképen fáradoztak, az természetes dolog. Parfümtől illatos korzóján, tíz, tizenkét éves gyermekek ajánl­koznak vezetőknek és milyen vezetőknek . .. Zsebükben női fotográfiákat is tartogatnak. — Megkönnyebbülten száll fel az érző ember a vonatra, hogy elhagyja Lem- berget. Fél napi vonatolás után tisztább levegőt szív­tam a harctér közelében. És a midőn az utolsó vasúti állomástól megindúlt a kocsi az öt órás útra a front felé, a csillagos éjszakában az orosz fényszórók által messze-messze bevilágított utakon egyre az volt az érzésem : Lemberg, bűnök illatos városa, harctér Sodo­mája, az ördög van veled! . . . Ágyű-tűz. Éppen akkor értem az én kedves tüzéreimhez, mikor telefonon kapták a parancsot a tüzelésre. Azért neve­zem őket az én kedves tüzéreimnek, mert istentiszteleti és, hasonló dolgokban mindig oly végtelenül előzé­kenyek. Sohasem talál a tábori lelkész a tüzéreknél 358 zárt ajtókra. Csendesen hallgatom, a mint a deckung előtt a magyarul is beszélő bosnyák kadett Írja a parancsot — füléhez szorítva a telefon kagylóját. A hadnagy komandiroz. Első üteg kész. A legénység körülállja az ágyút, mindenki a helyén. Az egyik a srapnel-gránátot tempírozza. A levegőben srapnellként robban, a földben a gránát funkcióját teljesíti. Minden adat meg van adva. Hány fokos szögben álljon az ágyú csöve, hány zacskó puskapor használandó stb. stb. A zsinórt már tartja a tüzér s várja a parancsot. A telefon berreg s a mély csendben hallom közvetlen közelről a kagyló kriptájából előre a parancsot: „Abgeben!“ A kadett monoton hangon átadja a parancsot a had­nagynak: „Abgeben!“ A hadnagy vezényel: „Ab!“ Az ágyú mellett álló őrmester jobb karját fölemeli a levegőbe, ez a jel a tűzmesternek: elrántja a zsinórt s egy pokoli dörrenés reszketted meg a levegőt ... Az ágyú csöve visszarúgódik egy másodperezre s a leve­gőben puskapor szag terjed szét. Egy perc múlva hallottuk a gránát robbanását az orosz árkok felől. Már odaért. Egy másik perc múlva a telefon jelentette, hogy az orosz drótsövényben végezte el a munkáját. Már körülbelül az ötödik lövést hallgattam a lehető legváltozatosabb érzelmekkel s gondolataim ott jártak a roncsolt embertestek és muzsik özvegyek, árvák körül, mikor a mosolygós szemű hadnagy kedves köz­vetlenséggel hozzám fordult: „Főtisztelendő úr, nem parancsolod elsütni az ágyút?“ A nagy meglepetésben csodálkozva veszem észre, hogy a szomszéd ágyú egyik tüzére, míg rájuk kerül a sor, édesen szundikál. Nem sokat érezhetett az én érzéseimből. — Hoválőttök voltaképen ? — kérdeztem zavaromban. — Nem emberekre, bátran elsütheted papocskám. A muszkák csináltak az éjjel új sáncokat, azokat boro- náljuk egy kicsit össze. Ugy-e fiuk, a következő ágyút a főtisztelendő úrnak kell elsütnie? Mit volt mit tenni, oda álltam az ágyú mellé s midőn a vezényszó elhangzott, elrántottam a zsinórt. Az ágyú olyat bődült, mintha a föld közepében repedt volna ketté, dobhártyámban éles nyílallást éreztem . . . Csak mosolygó arezokat láttam magam körül, kik hozzám beszéltek, de hangjukat nem hallottam. Jó ideig meg voltam siketülve. Egy perc múlva a telefon jelentette: „Volltreffer!“ Endreffy János. SZEMLE. A lelkészek háborús segélye a reformátusoknál kedvező elintézést nyert. A ref. konvent elnöke bejen- tette a május 22-én tartott konventi ülésen, hogy a vallás és közoktatásügyi miniszter a kért drágasági pótlékot nem adta meg, ellenben a szorult anyagi viszonyok között lévő lelkészek segélyezésére a had- segélyző bizottság utján utaltatott ki a konventnek 250.000 korona. Ezt az összeget a konvent a lelkészek számarányának a figyelembevételével osztotta szét az egyházkerületek között. A dunamelléki 35000, a dunán­359

Next

/
Thumbnails
Contents