Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-01-15 / 3. szám
3. szám. Látogatásom a lublini evang. lelkésznél. A sajtonaüiszaiiás jóváhagyásával. (Napló részlet). Csúf, lucskos decemberi nap van. A ködöt szinte vágni lehetne. Oly jól esik, hogy legalább nem kell kint áznunk. Egyszerű, szegényes, de mégis emeletes, olasz typusú ház a jelenlegi rezidenciánk s mi oly fenségesnek találjuk, mintha soha sem lettünk volna különbhöz szokva. Alattunk lónyerítés, a padláson patkánysereg játszik kergetősdit. Oly idillikus mindez. Petroleum kályhánkban vigan ég a láng. Kívülről train kocsisok orditozása, még- távolabbról ágyú dörgés, fegyverropogás. Sanct Martino és Sanct Micheli felől jön a hang. Itt soha sincs szünet, soha sincs trenga dei. Néha megszólal hatalmas 30. és felesünk is: a Móric. Mellettünk van s ennek keresztelték. Oly jól eltakarja a sok galy, hogy három lépésről is bajos észrevenni. Egyedül ülők, társaim alusznak. Délutáni álomra is jut most bőven idő. Az „abmarsch“-tól egyelőre nem kell tartanunk. Akkor is érezzük, hogy ez csak „előre“ lehet. Ezernyi gondolat támad fel agyamban: A múlt emlékei. Mintha ezek is kergetősdit játszanának, ugrálnak ide oda. S merész szárnyalással a messze északra: Lublinba repülnek; ebbe a hatalmas, szép városba, ahol még csak néhány héttel is modern, kultur emberek voltunk, élvezve a megcsodált orosz kályhák pompás melegét, a nagy város nyújtotta szórakozásokat, közben — mutagadás, hiszen mi papok is csak emberek vagyunk — nem egyszer felejtve szemünket a lublini szépségeken is. Bizony akkor még meg sem álmodtam volna, hogy néhány nap múlva már Doberdo szét lőtt falujának segély helyeit látom, a hatalmas olasz 28-asok vágta óriási lyukakat a falakon s ember mélységnyi gödröket mindenfelé. De hiába a katonáéknál gyorsan megy minden, mint a gondolat; mire feleszmélünk, már mértföldekkel tovább vagyunk. Csak a gondolat gyorsabb mindennél. Ez előtt nincs lehetetlenség. Vissza varázsolhatja bármikor a múlt eseményeit, emlékeit. És sokszor oly jó, ha meg is teszi érdekes, unaloműző! Akkor is oly csúf nap volt, akár ma. Csupán hidegebb. Szakadt az eső; az utcákon siető emberek. A templomba siettek; kiki a magáéba. Csupán az orosz hatalmas, kupolás templom felé nem sietett senki. Pedig oly hivogatóan büszkélkedék a szép, hatalmas téren a hajdani orosz kormányzósági épület előtt. De akik valaha buzgó látogatói voltak, most ki tudja merre vannak, hová, merre cipelték, hurcolták magukkal az oroszok?! Akik hon maradtak, azok meg nem találják tanácsosnak, hogy ortodox hitükkel kérkedjenek; hátha még gyanúba keverednek! De különben se volna úgy se senki, aki a misét elvégezze, aki prédikálna nekik! Az utcán bolyongtam, gondolkozva: hát én vájjon hová menjek ? Akkor még nem tudtam, hogy Lublinban evangélikus templom is van s hozzá bizony tekintélyes gyülekezet is. Messziről valami halk gyermekének üti meg fülem. Egy kertből jött a hang. Arra felé tartok. Akkor látom, hogy temetőben járok; temetőben a város közepén. Elhagyott, régi temetőben, melyet hatalmas kőkerítés vesz körül négy utca felől. Közepén kis, egyszerű templom, onnét jött az ének. Bemegyek. Látom, protestáns, lutheránus templom. Egyszerű, cicoma, ékesség nélküli, fehérre festett padokkal, elől oltárkép, a falakon az az napi énekszámok, oldalt a szószék és semmi több. Fent a feljáró felőli oldalon, mint máshol is majdnem kivétel nélkül az orgona. 30, 35 gyermek volt bent. Gyermek istentiszteletre gyűltek össze. Az egyházfitól megkérdeztem, nem zavarom-e az istentiszteletet, ha én is ott maradok? Úgy mond: én is evangélikus pap vagyok messze Magyarországon. Hogy felragyogott e kijelentésemre a .,Küster“ szeme! „Magyar! Óh a magyarok bátrak, vitézek, sokat hallunk, nap-nap után róluk. Ezek mind protestánsok, tudjuk.“ Még mielőtt válaszolhattam volna szavaira, bejött a „tisztelendő úr.“ Magas termetes ember, éles len- cséjü szemüveggel — látszott, hogy erősen rövidlátó — felül kopasz, oldalt deresedni kezdő hajjal. Bemutatkoztam neki s engedelmet kértem, hogy én is részt vehessek az istentiszteleten Készséggel beleegyezett. Erősebben kellett beszélnem, mert nagyot hallott. Elsőbb is ének volt: a „Tündöklő hajnali csillag“ dallamára ment — németül. Tehát itt ebben a lengyel, orosz óceánban is van német! Mintha varázsütésre szólalt volna meg lelkemben a dal: Deutschland, Deutschland über Alles. Hiába való volt tehát évtizedek szlávosító politikája, ezek megmaradtak németeknek, evangélikusoknak. Én is énekeltem szívből, mint szinte még soha. Úgy megfogta lelkem e kisded gyermeksereg, ez annyi zaklatásnak, üldözésnek kitett gyülekezet hithűsége. Hátul ültem, a gyermekek elől. Hátul, hogy ne lássanak, figyelmüket ne vonjam magamra, hiszen eddig .is oly csodálkozó szemmel tekintettek reám. Mintha kérdezték volna: katonabácsi, hát te vájjon mit keresel köztünk gyermekek közt? Nem látod-e, mi még kicsinyek vagyunk, te pedig nagy ? A sok szép csengő hang a magasba szállt. Csak a „tisztelendő úr“ rontotta el néha. Látszott tüstént, hogy nem énekes: Se hangja, se hallása. Fentről orgona hallszott. Oly szép, oly lélekemelő volt e kicsiny sereg éneke! Oh apák, anyák, megéreztétek-e, hogy most gyermeketek tiszta lelke az ének szárnyain a magasba száll ?! Értetek imádkozik, akik ki tudja hol — merre vagytok! Akik, ki tudja vissza jöttök-e még valaha, nem hagyjátok-e örökre árván magzataitokat, kiknek még nagyon is szüksége volna reátok: az anyai szívre, apai tanácsra!? Mert e gyermekek szülőinek nagy részét magukkal hurcolták az elvonuló orosz hadak. Nemcsak az apát, hanem az anyát is. S a gyermekek most csak a lelkész gondozása alatt állnak. 36 35
