Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-01-15 / 3. szám
3. szám. Majd jött a prédikáció. Egyszerű, közvetlen, tanító célzatú. Nem szónoki formába öltözött. A tisztelendő úr mintha szónoknak sem született volna. De igenis embernek, tanítónak, apának,... lelkipásztornak! Még egy ima, aztán az „Erős vár a mi istenünk“ s vége volt az istentiszteletnek. . Éppen delet harangoztak. A gyermekek a tanítókántor vezetésével elmentek. Kiknek szüleik a városban voltak, azokhoz, kik ideiglenesen vagy örökre árvák voltak, egy e célra berendezett házba, ahol a gyülekezet néhány asszonya viseli az apróságok gondját. A tisztelendő kollega kért, hogy látogatnám meg őt délután. Örömmel vettem az invitációt s fél 5-kor már be is csengettem nála. A templom közelében van a lakása ama kőfal- kerítésen belül, a városi élettől a „külvilágtól“ majdnem egészen elzáiva. Az irodája egy elég tágas padlásszoba, tele könyvekkel és más irattal. Az első benyomás a tanult tudománnyal intenzivebben is foglalkozó ember dolgozó szobáját teszi. A falakon képek, Luther, Melanchtoné, egy mellékasztalkán néhány fénykép, felesége és két eladó, igen szép leányáról. Mint régi ismerősök üdvözöltük egymást. Finom orosz teát hozott az egyházfi (Küster). Ez most a szobalánya, szakácsnéja, takarítónője. A felesége s két leányát már vagy hat hónapja elküldte Finnországba, félve, hogy az esetleges német üldözéskor valami bajuk esik. Onnét Petrográdra utasították ki őket s 5 hónapja már semmi hir sincs felőlük. És szemébe egy könnycsepp lopódzott! Ev lelkész vagyok Magyarországon, jelenleg katona lelkész. Mint ilyen természetesen sok minden érdekel, sőt nem is csak szorosan egyházi dolog! Superintendens uram (a névjegyéről olvastam le) nagyon lekötelezne, ha mint az események legközvetlenebb szemlélője elmondana egyetmást az itteni állapotokról: az orosz uralom alatti sorsáról az ev. egyháznak, a hívekről, a lakosság hangulatáról irányunkban, hogy gondolkoznak rólunk magyarokról, milyennek gondolják a háború kimenetelét, örülnek-e a változásnak? stb „Igen, kedves kollegám vette át a szót — értem, hogy kiváncsi s hogy a felvetett kérdésekre őszinte feleletet óhajt. Olyat is adok. Nincs ok, hogy bármit is titkoljak ön előtt, hiszen első sorban kollegák vagyunk, másodsorban a rettegett s gyűlölt orosz uralomnak, spionkodásnak vége, mikor az ember soha sem tudta, mikor és miért vetik börtönbe és harmadszor, amit közlök, azzal azt hiszem, nagyjából meg is lesz elégedve. Sőt bizonyára honfitársai is! Bizony az evang. egyház sorsa nem éppen irigylésre méltó, városunkban épp úgy, mint általában Oroszországban, bár el kell ismernünk azt is, hogy a német telepesek — s éppen ezek alkotják az evangélikusok zömét nálunk — meglehetős nagy kiváltságokat élveztek a legutóbbi ideig. Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy Oroszországban csak a németek protestánsok. Sok közülök lengyel, sőt orosz is. Mi több, vannak olyanok is és pedig tekintélyes számmal, akik az állam előtt az orthodox egyház hívei, de szívvel, lélekkel protestánsok, 37 hozzánk járnak istentiszteletre, velünk éreznek ... velünk szenvednek. Az állam oroszosító s így térítő politikája oly nagy, hogy a külföldnek erről szinte fogalma sincs.“ Egy könyvet hozott elő, melyhez függelék gyanánt két térkép volt ragasztva. Kiterítette őket előttem. „Nézze kérem, ezek a vörös pontok az evangélikus egyházakat jelentik. E térkép a prot. egyház 18-ik századbeli helyzetét jelenti Oroszország és Orosz- Lengyelországban, e másik pedig a jelen állapotot.“ Szembe szökő különbség! Mintha a magyarországi prot. egyházak 17. és 20-ik századbeli szám különbségét vizsgálnák! „S lám mindez az orosz kormány és az egyház munkája. Ebből megérthet mindent. Megértheti, hogy állapotunk, helyzetünk bizony nem rózsás. Mintha csak a fennmaradását küzdenénk.“ És lássa még sem úgy van! Bármennyi mellőzésnek. zaklatásnak, sokszor üldözésnek is legyünk kitéve, számunk többé nem fogy. Sőt ezrek és ezrek lelkében éppen az utóbbi években oly mélyreható változás ment végbe, hogy azt hiszen nincs messze az idő — feltéve, hogy az orosz uralom alól megszabadulunk — mikor tömegesen fognak az evang. egyházba térni. Ha az itteni prot. üldözésekről világos képet akar magának szerezni, olvassa el a „Der letzte Leidensweg im 19. J. h.“ c. müvet. (Fájdalom még most sem jutottam hozzá!) De már dereng! Isten utjai meg- foghatatlanok bár, de ő nem hagyhatja el az ő népét.“ Oly meggyőződéssel, szinte szent ihlettel beszélt! „A háborús év alatt sorsunk megrosszabbodott. Gyanússá vált mindenki, aki evangélikus. Orosz felfogás szerint minden evangélikus német.“ Pedig ebben óriási tévedés van. A lengyelek közt is van sokevan- gelikus. sót orosz is akad, mint már az előbb mondtam. Hogy ezt megvilágítsam, vegye tekintetbe, hogy például itt Lublinban is mintegy 9000 evangélikus él s ezek nagyrésze bizony nem német. Az istentiszteleteink is lengyel és német nyelvűek. S e 9000 közül alig maradt itt néhány száz, a többit magukkal vitték az oroszok, vagy már előbb elküldték. Hozzá a legnagyobb lelketlenséggel: előbb a férfiakat, aztán néhány hét vagy hónap múlva a nőket, aggokat s ismét máskor sok gyermeket. Hová kerültek ezek, ki tudná megmondani! Leírhatatlan amit e a szerencsétleneknek szenvedniök kellett. Százával pusztultak el, főleg a gyermekek. Alig maradtunk néhány százan itt. Engem valahogy itt felejtettek. Magam sem tudom, hogy. Avagy talán mentségem volt, hogy született lengyel, varsói vagyok s csak stúdiumaimat végeztem a gimnáziumtól kezdve Németországban. Most rajtunk a kötelesség, hogy az elhagyottakat istápoljuk, az apátián, anyátlan gyermekekről gondoskodjunk. Sikerült is néhány derék asszonyt szereznem, kik e szegény gyermekeket gondozzák. Sokan meg családjukhoz vettek köríilíik egyeseket.“ Mintha az egykori nagy Francke állt volna előttem, e pillanatban. Ő is így gondozta, szerette a szegény gyermekeket! 38
