Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-03-20 / 12. szám
12. szám. Óh, mennyi holttest borítja a csatatért! . . Mennyi test fekszik ott lélek nélkül; a szem napba néz, de fénye megtört; mennyi kar felfelé meredve, — erő nélkül; a testben szív — kihűlve; nyitva az ajk, — de nincs szava többé. Tízezrek ajka, amelyek mindegyikéről ugyanegy szó lebbenhetett el utoljára; anyám és hazám, hitvesem és gyermekem. Emlékezzünk fiainkra ! Ott a csatatéren nincs kripta, nincs sírhalom, nincs virág, nincs kereszt, nincs emlékoszlop, nincs diadaljel! Az ő kriptájuk az az irtózatos kupola lesz, melyet az utókor emel, bevésve köveibe, az elesettek neveit. Sírhalmot a századok növekvő pora emel föléjük. A virágot a természet hinti majd a sirhalomra, az anyatermészet, kinek minden ember egyenlőkép fia. Keresztjük lesz a nemzet megkövült fájdalma. Emlékoszlopot a világtörténet állít tiszteletükre és diadaljel lészen az utódoknak meg-megújuló örök emlékezete. Ez is oly kor, midőn a föld megindult, amikor a hegyek megrendülnek; katonák robbantják a szírieket, hegyek omlanak össze, vértengerbe sülyed s elmerül minden: sziklaszilárd hit, erős remény, — mindenütt meghasadt szivek, kettétört fegyverek . . . E kor veszteségeiben megmérhetetlen, szenvedéseiben iszonyatos, de kell, hogy legyen hitében rendületlen, igizságában legyőzhetetlen! Gyújtsuk meg az emlékezet fáklyáját a távollevőkért és mondjunk imát a holtak nyugalmáért, imát Isten oltalmáért az é'ők részére. És fonjuk meg a dicsőségnek örökzöld koszorúját e nemzet vérző homlokára, ama koszorút, amelyen ott vannak a szenvedés tövisei, amelynek levelein vér piroslik és öntözze azt egy nemzet könnye, hogy soha el ne hervadjon ! Megérdemlik . . . Alig találok szót, amellyel érzésemet kifejezhetném. Amit mondani akarok az a szivnek oly hatalmas, annyira megrázó érzése, hogy nincs szó annak kifejezésére, csak egyet tudok: meghajtom fejemet néma fájdalomban nemzeti gyászunk miatt, azután magasra emelem az egek Urához, hálát adva néki, hogy velünk van és kérve, hogy mindig velünk maradjon. S amint az egek felé nézek, valami megragadja a lelkemet s viszi messze, nagy határtalanságok felé. Mintha e falak kitágulnának s a mennyezet felemelkednék a csillagos égig. Mintha valami nagy, csodálatos helyen volnék: a világtörténet óriási épületében, mit Isten keze emelt évezredeken át. És itt megértem, hogy ily nagyságos dolgoknál, amikor egy nemzet létéről, igazságáról és becsületéről van szó, felette kell állani az emberi fájdalmaknak, aggodalmaknak és gondoknak, kétségbeesésnek és halálnak, egyéni gyásznak és múlandóságnak. Az egyéni lét fölé kell emelkedni és hinni, végtelenül hinni nemzeti létünkben, az igazság örök ere179 jében, abban, hogy a seregek Ura velünk van és velünk lesz. Azért hát sursum corda! Fel a szivekkel! Fel a bánat mélységeiből, oldjuk le a gyász sötét lobogóját, tüzzük ki az igazság és a hit ragyogó zászlaját! Sursum corda, fel a szivekkel, el a könnyekkel! Halottak félévén ünnepeljünk feltámadást, mert lesz feltámadás, feltámadása a halottaknak, lesz újjáéledése a hitnek, a magyar nemzet dicső múltjának. E sajgó világseb begyógyul újra és a háborúságban megszületik a békesség lelke! Sursum corda, fel a szivekkel, van segítség! jézus jár a tengerek felett, az egek felhőin, a háború hullámzásának véres taraján. Van segítség! A seregek Ura velünk van. Elő, elő angyalok légiói, vértanuk szelleme, Luther hite, erős Isten, — segítsetek! Sursum corda! . . . Hallga! A távoli időkből tompa dübörgéssel zúg: Erős vár a mi Istenünk! Ad astra, fel a csillagokig lélek! Te föld és ég minden seregi tekintsetek reánk, borúlj reánk örökkévalóság, örökkévalósága a hitnek, az igazságnak a szeretetnek és a békességnek! Fel a csillagokig lélek, a csillagokon túl Istenhez ! K. K.-i— —»-»—-i— --»-i'-r ni-»-* •*—***■-■* -i.i~i.i—"—ru-Tu-u~r»-|-m Az adóalapi segély. Az Evang. Lap 9. számában megjelent cikkemnek szokatlanul erős visszhangja volt. Voltak, akik nem hallgatták el a véleményüket, hanem beszéltek és írtak nekem az adóalapi segély kérdéséről. A mi olvasó közönségünk rendes körülmények között cikkekre nagyon ritkán reagál. A helyeslését még ritkábban szokta kifejezésre juttatni. Most azonban volt olyan, aki a saját bőrén tapasztalta meg azt a tényt, hogy milyen más mértékkel mért az adóalapi bizottság — sokszor ugyanazon teherviselés, ugyanazon kérvény és bevallások dacára — egyes egyházaknak 1914-ben, mint azt öt évvel ezelőtt tette és ezt a baját cikkem visszhangjául elpanaszolta, közölte velem. Egy csomó konkrét adat birtokában — melyeknek szaporítása az ügy érdekében kívánatos — kürülbelül látni vélem, hogy mi ennek az eltérésnek és a váratlan meglepetésnek az oka. A bizottság több esetben teljesen figyelmen kívül hagyta a hívek adókimutatását, amelyeken szakértő törlések számára hálás tér nem kínálkozott és a teherviselést az egyházi normál költség- vetés alapján állapította meg, melyből előzőleg egy csomó tételt egyszerűen törült. Ez az eljárás azt eredményezte, hogy vannak egyházaink, melyeknek az: összes rendes szükséglete — az adóalapi bizottság megállapítása szerint — a lelkész, sőt a tanító egész fizetésének a fedezésére is alig elég! . .. Amennyiben ezt az eljárást minden egyházzal szemben egyformán alkal189
