Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-03-20 / 12. szám
12. szám. mázta a bizottság, nem esett senkin sem sérelem, legfeljebb az a megállapítás, hogy az 50°/„-on felüli adó államsegélyből pótoltatik, nem felel meg a valóságnak, mert a gyülekezeti szükségletek papiroson való lesvál- litása dacára a valóságban a hívek adóterhe ötvennél magasabb százalék maradt, Kérdés azonban, vájjon minden referens egyforma szigorúsággal törült-e? Ebben az esetben már egyes egyházak némi joggal panaszkodhatnak. Nekem konkrét adatokból az a benyomásom, hogy ez az utóbbi eset forog fenn. Ezért mertem a kétszáz felebbező egyház érdekében gyenge szavamat felemelni. Hogy hány egyháznak lesz igaza, azt látatlanba igazán meg nem mondhatom, azonban újból hangsúlyozom : ezekben a nehéz időkben, mikor egyik-másik egyháznak az exisztenciája, papnak, tanítónak a fizetése és megélhetése forog szóban. — ez a kérdés gyorsabb intézkedést kíván, esetleg ha sok felebbező egyház igaza derülne ki, akkor talán még az egész segély megállapítás revíziója is szükségessé válhatnék. Volt azonban cikkemnek más visszhangja is. Ez az Evang. Egyházi Élet 15. számában „M. lelkész“ tollából megjelent „Az adósegélyu c cikk. Erre teszek egy pár megjegyzést. Azt Írja M. lelkész, hogy az adóalapi segélyről írott cikkemmel mindenkinek kedveskedni akartam. Ez természetesen a valóságnak nem felel meg. Én mindössze a 200 felebbező egyház felebbezésének a gyorsabb elintézését sürgettem. Hogy mindenkinek kedveskedni akarok — ezt a különben ártatlan rosszmájúságot nem értem. Némi akasztófahumorral arra kérem M. lelkészt, olvassa el az Evang. Lapnak akár az egész évfolyamát. Talál-e benne az én toliamból származó kivetni való hízelgéseket, felesleges gratulációkat és egyéb sok embernek jól eső haszontalanságot. Sajnos — mi ehhez nem értünk s éppen az ilyen megrovásokra szolgálunk rá legkevésbé. Úgy látszik, valakivel összetéveszt M. lelkész. Ami nem is volna csoda, ha ő is úgy ismer engem, mint én őt . . . Ennél sokkal súlyosabb anban az, hogy M. lelkész egy elragadóan barátságos gesztussal engem édes cikkíró író urnák titulálva mégis szükségesnek tartja védelmébe venni velem szemben az adóalapi bizottság eljárását, nagymérvű tájékozatlanságnak mondja azt az alternatívámat, hogy az 1909. és 1914. évi megállapításoknál mutatkozó néhol semmivel sem indokolt óriási eltérésekre való tekintettel, az adóalapi bizottság vagy most, vagy 1909-ben nem járt el helyesen. A bizottság szerinte mindig lelkiismeretesen dolgozott, munkálata minden (elfogulatlan) bírálaton felül áll s a sok felebbezés épen azt bizonyítja, hogy a bizottsági tagok minden mellékérdeket félretéve igazságosan jártak el. Ezek mindenesetre súlyos dolgok. Azonban az ilyenekhez nekem — úgy látszik — hozzá kell szoknom. Az ilyen „cáfolatok“ iskolát csinálnak. 181 Ép azért nem is védekezem túlságosan ellenük. Csupán azt közlöm M. lelkész úrral, hogy nekem — sajnos — minden állításomra konkret mintáim vannak. A konkrét adatokon pedig megtörik minden jóindulatú és minden fölényes apológia és cáfolat. Az adóalapi bizottság munkálatának a lelkiismeretessége felett általában néni mondtam ítéletet. Én csak számítási hibákról beszéltem. Azután konstatáltam azt a tényt, hogy vannak egyházak, amelyek 500—1000 koronával kevesebb segélyt kapnak most, mint öt évvel ezelőtt. Ezeket a konkrét tényeket sem édeskedveskedéssel, sem mással nem lehet eldisputálni. Nekem egy pár hibára, elnézésre bizonyítékaim vannak. Ezek a különben nem általánosítható és menthető hibák egyik-másik egyházat ezrektől foszthatják meg. Kár tehát ezt a kérdést bizalmi nyilatkozatokkal elütni és személyes térre átjátszani. A bizottság munkálata helyes és nagyszerű lehet. Kétszáz egyház azonban megfelebbez'e. Ez a konkrét tény szerintem azt követeli, hogy a felebbezések — tekintettel a hozzájuk fűződő nagy anyagi érdekekre — mielőbb nyerjenek tárgyilagos, igazságos elintézést. Ennél megállhatunk. Még csak azt akarom megjegyezni, hogy én már unom és nem tartom helyesnek azt az eljárást, hogy mindig minden hibát az egyházakra és a papokra toljunk. Mi az ilyen dolgokat némi felelősséggel szoktuk elintézni. Ha nem gondolnánk rá, hát felülről nem mulasztják el, hogy figyelmeztessenek erre a felelősségre. Ilyen felelősségünk teljes tudatában végzett munkánk örökös leszólásával már egyszer békében hagyhatnának bennünket. Még pedig annál is inkább, mert most nem az egyházak és papok bünlajstromáról van szó, hanem arról, hogy 2C0 felebbező egyház mikor jut a maga igazságához. M. lelkész erről elfeledkezni látszik, mikor az adóalapi bizottság dicséretének hátteréül az. egyházak vérmes reményeiről és értékelési valamint megváltási eljárásáról fest sötét képet. Ezt egész nyugodtan másokra bízhatjuk, vagy a maga idejét en emlegessük. Most egy pár (200> egyház igazáról van szó. Szomorít/ tünet, hogy vannak, akik ezt nem értik s hogy ebben nem tudunk egyetérteni. Sz. L. A háború leszármaztatása. II. Mi következtetést vonhatunk most már ezen természeti- élettani igazságból? Az előfeltételből az utókövetkeztetés nem lehet más, mint hogy kizárva látjuk a szocialismus ama szép eszméjét, hogy majd a kultúra, a műveltség fokozata leküzdi egykor az emberekben s népekben a háborúra ingerlő emberi indulatokat és ezek helyét, hogy elfoglalja a testvéri állandó frigy, egyetértés és szeretet. 182
