Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-03-06 / 10. szám
10. szám. e szavak -- s megértésük ma oly könnyű, oly megnyugvást szerző. Az ö védelme alatt biztonságban vagyunk. Lehet részünk sok aggodalomban, gyötrelemben, kinban, fájdalomban, gyilkos tűzben, küzdelmekben, szükségben és szenvedésben, de olyan lesz az csak mint a tengeralattjáró fölött a hánykódó óczeán felülete — hisz a tenger mélyén nyugalom uralkodik. S van-e mélyebb tenger, mint az emberi szív a maga titkaival? A fölöttünk lakozó hatalmas ereje nyilatkozik meg a megfáradt, megterhelt lélek Jézus vigaszt- hozó szavai utáni vágyában. Mintha gyógyító ereje ismételten megújulna s be akarná bizonyítani a modern ember előtt is erejét, örökké maradandó igazát. Ennek nehány ellesett bizonyítékát mutatják az alább elősorolt igaz történetek. E hó 3-án Ciliibe dél Steyerország egy régi kis városába küldött katonai parancsnokságom istentisztelet tartása s sebesült híveink látogatása céljából. Este 7-kor istentisztelet után, melyet az ev. templomban hallgattam végig, a „Deutsches Haus“-ba hivattak, a hol csupa súlyosan sebesült katona fekszik. Az egyik sebesült ágyához vezettek, ki már napok óta halállal vívódott s folyton egy mondatot ismételt, melyet nem tudtak megérteni. Csöndesen „jó estét“ köszöntem neki. Boldog öröm csillant fel szemében, megragadta kezemet, testéhez szorította s úgy rebegte: „Hát magyar a hadnagy úr?“ Mikor megmondottam ki vagyok, akkor a vágy érzésteli hangján az említett zsoltár szavait idézte. Ezt suttogta, kiálltotta folytonosan már napok óta. Én Mt. 1128 szavaival feleltem neki, mire kitárta lelkét. Elmondotta, hogy ő elhagyta az Urat, megtéveiyedett már régen s csak a harctéren, a borzasztó, emberirtó küzdelmek között gondolt ismét az Istenre. Elbeszélte lelki gyötrelmeit, kinj it, melyeket a legutóbbi napokban kiállott. Vágyva-vágyott lelke vigasz után. De itt nyelvünket nem értők között, ilyet hiába keresett. Az úrvacsorát kívánta. Megható, mindig emlékezetes percek lesznek előttem, melyeket a szent cselekvény kiszolgáltatása alatt a hangtalan, jajkiáltásoktól megcsendesült kórházi teremben átéltem. A pillanatok ünnepélyességét minden vallásu s nemzetiségű sebesült megérezte, hisz egy szegény lélek találta meg az ő Urát — a Jézust! Megnyugodott, megcsendesült s magába szállva buzgón imádkozott velem Keresztes Ádám. Másnap az orvosok csodálkozva emlegették, hogy hwem, kinek jajkiáltásai azelőtt rémesekké tették az éjszakákat — nyugodtan aludt. Kérdeztem, jobban érzi-e magát? „Jobban, tiszteletes uram, jobban. Nem félek én már a haláltól sem, úgy megnyugtatott engem Jézusunk szavaival.“ Az orvosok azt állították, hogy borzasztó kínjai lehettek állandóan, de csak arca rángatódzásán látszott a fájdalom. Jobb combját törte el az orosz gránát s állapota reménytelen, mert szervezete oly kimerült, hogy operálni sem lehet. Aznap késő este ismét meglátogattam. Csöndesen 151 szunnyadt. Mellé ültem s mikor jó sokára felébredt, kért, hogy imádkozzunk. Az imádság után megszorította kezemet s megköszönte látogatásomat, majd újra elaludt. Már-már remény gyúlt az orvosokban is, hogy talán megél. Nagy szomorúságomra, mikor másnap kerestem, ágya már üres volt. Keresztes Ádám szenvedő teste aludta örök álmát s lelke ujjongva szállt őt hivó Urához, Jézusához. A béke angyalai lebegjenek hős porai fölött! Marburgban az „Allgemeines Krankenhaus“-ban nehéz dilemmába kerültem. Egy ev. huszárnak lősebein kívül bal keze csuklóban törött el. A fiatal hős sárga, mint a viasz, kérdem, nagyon fájnak-e sebei? „Azok nem, hane n bal csuklóm kínoz s az orvosok le akarják vágni kezemfejét, merthogy mindig ilyen fájdalmaim lesznek s végül is belepusztulok. Eddig nem engedtem levágni. Mit s ól, tiszteletes uram, mit tegyek? Adjon tanácsot, bizony meghallgatom.“ Soha még *igy nem éreztem a kimondandó szó nagy felelősségét mint, akkor. Világosan akartam látni a helyzetet s felkerestem kezelő orvosát. Az határozottan állította, hogy amennyiben a törésnél apró csontszilánkok hatoltak szerteszét az élő húsba s ezeket kiszedni lehetetlen s különben is a csuklótörés oly természetű, hogy sohasem forr össze — a huszár életét menti meg vele, ha kézfejét csuklón fölül 4e engedi vágatni. Még egy másik orvost is felkerestem s az egybevágó véleményekből azt a következtetést vontam le, hogy az amputálást fogom neki ajánlani. Szegény! Úgy megrémült, mikor megmondottam neki, hogy élete forog kockán, ha kézfejét nem engedi levágatni. Nyugtattam, erősítettem, mig végre belenyugodott. Fohászkodtunk szivünk mélyéből a hatalmas Istenhez erőért, segítségért, könnyek patakzottak orcáján . . . munkás, erős, kérges kezefejét siratta, s bizony én is könnyeztem vele. Azóta mint értesülök, túl van a nehéz órán s a Isten életben tartotta! Pettauban az egyik kórházban úrvacsorát osztottam ki kórágynál két hívünknek. A szertartás alatt az egyik mellettük fekvő élénken figyelt. Majd mikor iratokat osztottam a kettő számára, kért amaz is. Megtudakoltam milyen felekezetű? A felelet meglepett: „Felekezetnélküli.“ Beszédbe bocsátkoztunk. Kérdéseimre elmondta, hogy r. k. volt, de a folytonos zaklatások miatt s még inkább, mert meggyőződött, hogy a papok sem hiszik amit tanítanak, kilépett az egyházból s másba sem lépett be. „Miért higyjek én Istenben, ha a papok sem hisznek?“ Sokáig beszéltem neki a vallás és hit ereje s igazságairól. A végén elgondolkodottnak láttam, mert mindig kevesebbet ellenkezett. Kiválogattam számára rendelkezéseimre álló könyveimből s adtam imádságos könyvet is neki. 7-én délelőtt meglátogattam. Elbeszélte, hogy az éjszaka sokat töprengett, gyötrődött. Fél, hogy már most nem lesz nyugalma. Az adott könnyvekből kettőt olvasott el „Az Úr megbocsát“ és a „Szocialistából keresz152
