Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-12-25 / 51. szám
51. szám. A szavát hallom : „Én vagyok a tett.“ Eszmék raja száll tükrén, selymén által Lágyan omlik el alakom felett Amint elfödöm magam, a ruhával . . . Belépek a hódolat kapuján Várt a dicsőség, ott várt az atyám A drága gyöngyöt kezébe teszem S élek egy szebb, egy örök életen. A theologiai oktatás eszménye. A tiszakerületi 1914. évi püspöki jelentésben Geduly Henrik püspök nem a maga meggyőződésekép, hanem mint köznézetét és figyelemreméltó anyagot közöl nehány kritikai megjegyzést mostani theol. oktatásunkról. . . . ,,E nézetek szerint a mai rendszer nagyon sok történeti, nyelvészeti és filozófiai részletismeretre tanítja meg a hallgatókat, de nem tanítja meg az evangélium igazságaiba személyes hittel való elmerülés, röviden: a hivés tudományára és a lelkek megnyerésének művészetére. Egyoldalú kritikai álláspont nem elég útravaló az életre. A váltság eszközlőjében személyes hittel való elmerülés egyfelől a legrajongóbb, az öntudat erejéig fokozódó szeretetre hangolja a theologust az evangélium egyházával szemben, — másfelől az evangélium világnézetében válhatatlan kapcsolattal egybeforródó hit és erkölcs személyes birtoka egyúttal a kötelességteljesítés, a lelkes apostoli munka szempontjából is biztos útmutatója lesz az ifjú lelkeknek. Nem fog társadalmi félszegségekre, üres semmittevésekre, illetlenségekre, engedetlenségekre, restelleni való durvaságokra, a gyülekezet és a művelt társadalom köreiben mély, fájdalmas nyomokat hagyó tapintatlanságokra vetemedni. Theologiai szakoktatásunknak át kell alakulnia a theória világából az élet számára előkészítő szakfőískolává, mert ez a szükséglet. Ügyességeket, gyakorlati készségeket és képességeket, finomabb, modort, apostoli szerénységet, társadalmi alkalmazkodó képességet, de nem kevésbé hívőbb lelkületet, kötelességteljesítésre berendezkedő jellemeket kell képeznie. Ha pedig erre nem képes, a jelenlegi elméleti előkészítés 4 évfolyamából vissza kell térni a három elméleti évfolyamra és kötelezővé kell tenni a kiszemelt jelesebb lelkészek melletti egy vagy két évi gyakorlati seminariumi képzést.“ Mivel a püspök úr két ízben is kijelenti, hogy ez mind nem az ő véleménye, ő csak figyelemre méltóknak találja ezeket a nézeteket, őt ki kell hagynunk a játékból s nem vele, hanem az általa csak kifejezésre juttatott közvéleménnyel kell harcba szállanunk. A lelkészképzés van annyira fontos, hogy foglalkozni kelljen vele. A püspöki jelentésbe bekerült közvélemény „pap eszménye“ pedig annyira közönséges, sem evangéliumi ideálunknak, sem kulturális fejlettségünknek meg nem felelő, hogy okvetlen szembe kell szállanunk vele. Olvassuk el még egyszer és húzzuk alá azokat a főbb jellemvonásokat, amelyekből a közvélemény „pap eszménye“ összetevődnék. A kritikai álláspont nem elég. A hivés tuáományát és a lelkek megnyerésének a művészetét kell elsajátítanak a theologusoknak. Képezzen a theologia az életre. Ügyességek, finomabb, simább modor, társadalmi alkalmazkodó képesség szükségesek, hogy a theologus ne legyen félszeg, illetlen, durva, vagy pláne tapintatlan. Mondanunk sem kell, hogy ez a theologiai tánc- és illemtan-oktatás a legszomorúbb dekadencia volna theologiai oktatásunk történetében, ha belőle csak valami is megvalósulna a tanulmányi rend keretében. A közvélemény rettenetes eltévelyedés, hogyha azt kívánja, hogy egy lutheránus pap simanyelvű, parketten biztosan járni tudó, társadalmilag pompásan alkalmazkodó, tapintatlanság számba menő őszinteségre és igazmondásra soha sem vetemedő szalonhős és úri talpnyaló legyen. A közvélemény ugyan óvakodik ennyire a nevén nevezni saját eszményét és elitélni való egyoldalúságot lát majd ebben az átírásban, azonban a társadalmi szereplés simaságára vonatkozó követelmények akkora tömege mégis joggal kelti bennünk azt a gyanút, hogy a theologiai oktatás ebbeli hiánya és papjaink modorbeli fogyatékosságai különösen fájnak a közvéleménynek Annyiban igaza van, hogy a jó modor nem hiba; a társadalomban való élethez és érvényesüléshez bizonyos mértékben feltétlenül szükséges is. Ez azonban oly természetszerű tartozéka minden tanult és művelt embernek s annyira nem külön theologus — erény vagy theologus — bűn, hogy a theologiai oktatás eszményénél való különös hangsúlyozása abszolúte felesleges és csak a közvélemény sekélyes, for- malisztikus szempontok szerint igazodó, az igazi szükség felismerésére felemelkedni nem tudó gondolkozására jellemző tünet. Modort nem lehet a theologián tanulni. Azt otthonról kell hozni, a társadalmi érintkezésben kell elsajátítani. Ha theologusaink bölcsőjét nem egyszerű emberekhajiékaiban,hanemkastélyokban ringatnák és ha később nem a theologia pedellusával, még később pedig a maguk minden társadalmi kultúrától messze eső falujában nem kérges kezű paraszt- emberekkel, meggörnyedt hátú parasztasszonyokkal érintkeznének, akkor valószínűleg máskép állnának modor tekintetében. Transzponálják theologusainkat és papjainkat más társadalmi szférába, adjanak nekik más megélhetést — a viszonyok teljesen megváltoztatnák őket. Egyszerre vége volna minden ebbeli panasznak. Azaz nem: még sem volna vége. A lutheránus papságban ugyanis nem a modor a fő, hanem az evangéliumi karakter. Egyszer Hornyánszky Aladár pozsonyi theol. akad. tanár fejtette ki nagy hatással és mély benyomást téve hallgatóságára — azt a gondolatot, hogy az evangélikus lelkész nem az ótestamentumi pap, hanem az ótestamentumi próféták szellemének az örököse és legitim utóda. Van a dologban valami. Hivatalnok létére, folyton szaporodó bürokratikus munkája dacára mégis benne maradt még meg a legtöbb az igazság kutatóból és igazmondóból, a mindenekelőtt Isten-országátkeresőből, a személyválogatás nélkül őszintéskedőből. A próféta mindenesetre tisztesebb ideál egy evangélikus lelkész számára, mint a szalon-abbé, aki mindig a fujdogáló szellők szerint igazodik és nem annyira igazat beszél, mint inkább mindenkinek kellemetességeket fuvolázik. Ezért határozottan ellenszenves az a közvélemény, mely a próféta-ideál magasztosságát, a sub specie 812 811
