Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-12-25 / 51. szám
51. szám. És vájjon otthon máskép van-e ? Aggódó szívekkel telve a világ. Az aggódó lelkek hasztalan remélték, egyre mondogatták, talán karácsonyra megváltozik minden. És minden imádság ezt sírta, suttogta: talán karácsonyra újra együtt leszünk! De egyik sem teljesedett be. Eljött a karácsony, de úgy tért be, mint téli estén az összefagyott szárnyú madár; nem mer bekopogni a karácsony sem víg énekkel, csak szerényen húzódik meg a kis ablakok mellett, hiszen mindenütt szomorú arcokat lát; az édes anya zokogva gondol fiára, a hitves eltakarja arcát, hogy senki se lássa könnyei folyását ... és az árvák! Óh de vájjon nem árvák vagyunk-e mindannyian ? Ha nincs is senkitek itt künn a harctéren, ha nincs kiért aggódnátok, kiért könnyeitektől harmatossá válnék fejpárnátok, ha jólétben éltek és napjaitok gondtalanul telnek, ti is árvák vagytok és nem lehet boldog karácsonytok. Csak a tunya, szívtelen tud ma örülni; akinek érző szíve van és csak kevéssé megérti a háború borzalmait — mert teljesen sohasem érti meg: annak lelke-gondolata a fájdalomtól roskadozva tér be Betlehembe és gyászolva borul hittel az Úrhoz: „Uram tarts meg minket!“ Sóhajokkal telitett időket élünk. És ha bepillantanánk a lövészárkok életébe, vagy ha sorra benéznénk az árván marad otthonokba: egy az imádság széles e világon, ugyanaz, mely egykor ott hangzott el a betlehemi síkon: „a földön békesség!“ Talán sohasem ejtettük ki oly érzelmekkel eltelve ezt a szót: „a földön békesség“ mint ma. Érezzük benne az egész világ szivének lüktetését, mely mind hangosabbá válik. A vajúdás idejét éljük; izzó gondolatok viaskodnak: ez a fordulat kezdete. Ezt sejtjük legalább. És a világ talán csak egyszer várta jobban a Megváltó születése napját, mint most mi. Akkor forrongásban volt a népek jobb idők utáni vágya, a türelem forrpontjához ért. A bűn végigsöpört a népek között, karatta „azt, amit akart és akkor kezdődött a nagy kijózanodás. És vájjon ma máskép van ? Várhatjuk-e, hogy még gonoszabb napok következzenek a világra? Nem. Ami bűnt felszínre hozott az emberi nem, az mind oda van vetve martalékul a háború szörnyetegének és most el kell következnie a sorsfordulatnak, amikor a népek megtörve, megalázva fognak sietni ahhoz, kinek nevében esküdöztek; amikor új szellem lesz úrrá és a régi angyali ének megszégyenítőleg fog új tartalommal felcsendülni azok fülében, akik ezt a világháborút csak szították, amikor a porba alázva fogják megérteni, mit jelent e szó minden időknek: „az emberekhez jóakarat!“ A jóakarat hiánya éleszti még most is a tüzet. Úrrá lett az irigység, hatalomvágy és ezek förtelmes gyermeke a bosszú. Simonok uralma van, kik pénzért megvennék a szent lelket is, hogy kezeiket tisztára mossák, miközben eladják népüknek szánandó fiait az enyészetnek. Mit törődnek ők azzal ? Vesszen a nép, roskadjon össze halomszám, csak a prestige miegmaradjon. Avagy nem ezt látjuk-e ellenségeink- niéb? És ma kettős megvetéssel gondolunk nemcsak 807 mint hazafiak, hanem mint keresztyének is azokra, akiknek förtelmes lelkében a bosszú ütött tanyát. Milyen érzelemmel merik azok ma meggyujtani a lángoló szeretetet jelképező karácsonyi gyertyákat, — kiknek keze millió ember vérétől fertőzött? És az ajándék, melyet a szent estén gyermekeinek nyújtanak, nemde vérdíj, melyhez sok százezer árvának fájdalmas könnye tapad? Nem elevenedik-e fel azok lelkében Heródes álma; nem vonulnak-e el hosszú sorban lelkiismeretük előtt a vérző hősök? Ne kutassuk tovább. Nem illik ez bele a karácsonyi hangulatba. Mindezt elvégzi az örök bíró. Mi gondoljunk inkább ami szomorú karácsonyunkra. Szomorú karácsonya van az egyháznak is. Igen, a kér. egyház, az anyaszentegyház az, melynek ma vezekelve kell elzarándokolnia oda, ahol megszületett, Betlehem szegénységébe. És talán sohasem volt nagyobb szüksége az egyháznak és vezetőinek, hogy ama pásztori szózatot: „menjünk Betlehembe, hogy mindent tisztán lássunk“ — magukénak vallják. A mostani világháború megszégyenítő a keresztyénségre. Minden eszmény, minden fenség és erény a porba van tiporva. A népek Jézus nevében indulnak harcra, Jézus nevében szúrják le egymást és minden, ami most történik, azt hirdeti, hogy zászlónk össze van tépve. Újra ki kell azt bontani. Mert az események arra engednek következtetni, hogy a keresztyénség nem fejtette ki helyesen a benne rejlő erőt, elmaradt, mert nem tartott lépést a korral, nem dolgozott eleget, inkább csak szónokolt. A mi egyházunk sem volt kivétel, sajnos, —pártokra szakadt, karvaly szemekkel nézett egy a másikra, ha mert máskép szólni vagy lelkiismerete szerint cselekedni, rendszerhez szabták a hitet, közben sok lett a beszéd és még több az emberi hiúság, sok lett a gyűlölet, de annal kevesebb a Krisztusi szellem. És ha mindent megfontolnánk, ami lelkünket égeti annál nagyobb vágyódással kellene Betlehem felé fordítani tekintetünket, ahonnét a világszive már nagyon messze eltávolodott, hogy mindent tisztán lássunk. A sorsnak nem véletlen veszélye, de talán az isteni gondviselés munkája, hogy az őrült harcok színhelye mindközelebb helyeződik oda, ahol egykor megszületett a béke fejedelme: Jézus. A betlehemi halmoktól nem messze nagy események játszódnak le; csapatok vonulnak fel határán az Ígéret földjének, hogy két ezredév után újra ott keressék és alapozzák meg századokra, évezredekre, — vajha örökké a világ népeinek békéjét, boldogságát, ahol az egykor megszületett. És manapság nem kis vágyódással tekintünk a szent halmok felé. Mert úgy látszik, mintha nem csupán egy csatornáról, az Indiába vezető útról lenne szó, hanem egy útról, melyet oly sokáig hiába keresett a világ és ez a béke útja. Ez az út Jeruzsálemen át vezet, Jézus lelkén keresztül. Ha valóban oda fog összefutni a népek érzelme, ahhoz, ki maga az út és igazság, akkor remélhetjük, hogy a világ, bár nagy csapások, megaláztatások árán, megtalálja azt, amit eddig hasztalan keresett. Engedjék hinnünk karácsony napján, hogy így lesz. 808
