Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-11-13 / 45. szám
45. szám. latnak nem volna szabad szerephez jutnia. Az élet azonban nem igazodik kategorikus elvek után. Faluhelyeken nem lehet szobrokat emelni. Már pedig a veszteségén bánkódó kegyelet falun-városon egyaránt kifejezésre akar jutni. Meg kell elégedni kisebb szabású emlékművekkel, melyeket valamely középülete-, vagy a temetőben lehet a legalkalmasabban eltielyezni. A községháza sok helyen nem alkalmas ilyen emlékmű elhelyezésére, maradnának tehát mint legmegfelelőbb monumentális épületek: a templomok és keno- taphiumok részére a temetők. Ezek pedig felekezetek kezében vannak. A bennök való emlékállitás legtöbb gondja az egyházi elöljáróságokra s azok végrehajtó szervére a lelkészekre fog nehezedni. Ezért kell nekünk a kérdéssel foglalkoznunk. A honti esperességi közgyűlésen már volt alkalmam indítványt tenni s arra kérni egyházi hatóságainkat, hogy ebben a kérdésben ne hagyják az egyházakat magukra, ne hagyják őket minden irányítás nélkül. Ha minden egyház maga gondoskodik a maga emlékművéről, akkor ki fogjuk magunkat szolgáltatni kis városi kőfaragók ízlésének és ezek műalkotásai nem egy esetben sem a nagy időkhöz, sem a hősök emlékéhez méltók nem lesznek. Én egy idő óta egy meglehetős nagy város kőfaragóival birkózom, de nem vagyok képes elérni, hogy 5—600 koronás sírkövekre helyesírási hibák nélkül való feliratok kerüljenek! ... Ez csak egy példa arra, hogy némely helyen iparosaink milyen alacsony nivón állnak és a mesterségük végzéséhez szükséges alapismereteknek mennyire hijával vannak. Azt hiszem, ha nagyobb, önálló alkotásokat várunk tőlük, még inkább cserben hagynak! Azért az egész kérdés megoldását abban látnám, hogyha a püspöki hivatalok az egyházak segítségére sietnének s érintkezésbe lépnének a feladat művészi megoldására képes egyénekkel (esetleg cégekkel is). Kevés díjazással több, kivitelre alkalmas tervet lehetne ilyen módon szerezni s azoknak rajzait szükség esetén az egyházak rendelkezésére bocsájtani. Ha az egyházak valamely tervet kivitelre elfogadnának, akkor a tervért egy pár koronát fizetnének s módjukban volna az emléket is olyan helyen, olyan kivitelben megcsináltatni, ahol biztosítva volnának a rendes kivitel tekintetében. Indítványom sorsát még nem ismerem. Azonban azt látom egy napilapunk okt. 7-i számából, hogy „a hősök emlékét megörökítő országos bizottság“ már ily értelemben pályázatot is hirdetett művészek körében oly emléktáblák tervezetére, amelyek hivaiva lesznek a háborúban elesett hősök emlékét nyilvános épületeken, templomokon és belső helyiségekben is ma- radandólag megörökíteni. Az emléktáblák úgy terve- zendők, hogy vételáruk négyszáz koronától legfeljebb kétezer koronáig terjedjen. Ez körülbelül az, amire nekünk is szükségünk van. A kezdeményezés tehát 707 nem a mi feladatunk többé. Külön pályázatot talán felesleges volna ezek után tűrni. Azt azonban ezek után is kérhetnők, hogy ezt a pályázatot egyházi hatóságaink figyelemmel kisérjék, reá egyházaink figyelmét nyomatékosan felhívják s mivel nem minden egyház tudja a módját annak, hogy a műcsarnokkal hogyan lehet és kell érintkezni, esetleg megtegyék azt is, hogy a mi részünkre alkalmas pályamunkákat, az emlékműveket létesíteni szándékozó egyházak számára közvetítsék, vagy azok megszerzésére útmutatást adjanak. Sz. L. * - * * - ----------in Az ember származása. XIX. Bámulatos a lovak meg a kutyák emlékező tehetsége, mert volt gazdáikat évek múlva is megismerik. A kutyák álmodása, holdvilágnál és félhomályban való ugatása és vonítása pedig ezen állatok képzelőtehetségét bizonyítja. De bizonyos észbeli, megfontoló képességet is észleltek már az álhtoknál. Nevezetesen egy északsarki utazó megfigyelte, hogy mikor szánkát vontató kutyái vékonyabb jégre értek, széjjelebb oszoltak, hogy a súlyt megosszák és igy az alattok levő vékonyabb jégréteg be ne szakadjon. Még ezeknél a sarki kutyáknál is nagyobb megfontoltságot, észt, mutatott az a londoni állatkerti elefánt, amely egy, az állatkert rácsán kívül levő tárgy mögé fújt, hogy az így előidézett légáramlat által az illető tárgyat magához hajtsa. Ehhez hasonlót cselekedett egy bécsi állatkerti medve is, mert egy, szintén az állatkert rácsán kívül levő gödör vizében lábával légmozgást támasztván, a vízben úszó kenyérdarabokat maga felé hajtotta. Egyes majmok pedig úgy bizonyították be eszességüket, hogy miután a nekik adott tojásokból eleinte sokat elpocsékoltak, mindenüvé ügyetlenül odaütvén azokat, később óvatosan csak a tojás egyik végét ütötték meg és a bezúzott tojáshéjdarabkákat óvatosan kiszedték. Más majmok a kezöket eleinte súlyosan megsértő éles szerszámokhoz később nagy vigyázva nyúltak hozzá. Ismét egy másik majomnak egymás után két papiros csomagot adtak, amelyek közül az elsőbe cukrot, a másikba élő darazsat csomagoltak, mely utóbbit kicsomagolván, a darázs érzékenyen megszúrta, miért is később az illető majom minden ilyen papiros csomagot felbontás előtt füléhez emelt, hallgatódzván nincs-e benne darázs. Észbeli tehetséget mutatott az a vadászkutya is, amely előtt két foglyot lőttek le, amelyek közül az egyik rögtön kimúlt, a másik csak megsebesült. A kutya mind a kettőt agyonharapva, mind a keltőt egyszerre hozta gazdája elé, tapasztalva azt, hogy a megsebesült azalatt, mig az agyonlőttet ura elé vitte, majdnem mindig elmenekült. Ezek a példák azt is bizonyítják 708
