Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-10-30 / 43. szám
43. szóm. Állandóan gyűjtjük különösen azokat a közleményeket, amelyek a pápa béketörekvéseiről szólanak. A feldolgozásukra sajnos, nincs elég helyünk, de meg még az ideje sem jött meg annak, hogy a pápaság szerepléséről ítéletet lehessen mondani. Annyi azonban már kezd bennünk kialakulni, hogy ezek a béketörekvések nem a legpozitivebb tények. Aki a pápa béketörekvéseiről szóló híreket figyelemmel kiséri, már többször tehette azt a megfigyelést, hogy a legtöbb ilyen hirre prompt megjön három-négy nap múlva a cáfolat. Ezt a játékot már annyiszor volt alkalmunk megfigyelni, hogy a pápa minden békeakciójáról, vagy fegyverszünet kéréséről szóló hirt a legnagyobb bizalmatlansággal fogadunk. A sok cáfolat annyira hatott az idegeinkre, hogy nem tudunk hinni az ilyen hírek komolyságában. Mintha tudósitómanőver volna az egész. A Luganóban ülő szegény tudósítónak végre is híreket kell telegrafálnia a lapjának, gyermeteg katholikus kedélyek pedig a pápát tartják a béke angyalának. Ez a kit faktor produkálja a lapokba kerülő híreket, melyeket aztán hivatalos körök sorra cáfolnak. Játék az egész, amelyen mindenki megtalálja a maga számítását. A tudósító is, a lapok is, legfőkép pedig a pápa, akivel ezen a réven állandóan foglalkoznak. Mivel a cáfolatok rendesen nem jutnak el mindazokra a helyekre, amelyek a béketörekvésekről szóló híreket örömmel adták tovább, ezek a nagy, de utólag megcáfolt akarások sok emberben nagy rokonszenvet keltenek a Vatikán foglya iránt. Rá nézve ez minden esetre örvendetes dolog, de mások is örülnek neki, mert igy trősödik az a legenda, hogy a pápa a béke olajágával lesi a pillanatot, amikor a küzdő felek közé léphet. Hogy áll a dolog a maga valóságában, azt nagyon nehéz megmondani. Egyes tények arra engednek következtetni, hogy a pápa béketörekvései dacára is jobban húz az entente felé. Legalább az általunk kiürített területek parochiáinak sürgős olasz püspökség jurisdikciója alá vetése erre enged következtetni. Különben is minden politikának a körülményekkel való okos megalkuvás és a legtöbb eredmény előkészítése és elérése a célja és feladata. Azért a béketörekvésekben is ilyen felszínen maradásra való törekvést kell látnunk, amelynek a koronája az volna, hogyha Gas- quet angol bíboros terve valósulna meg, aki nem kíván kevesebbet annál, hogy a pápa okvetlen vonas- sék be a béketárgyalásokba. A követelményt támogató okok világosak. Először jön az ethiko: a pápa az egyetlen, kétségbe nem vont tekintély, amely szembeszállhat azokkal a materialisztikus világnézetekkel, amelyek a borzalmas háborút okozták. Másodszor a pápa nyújtja a legjobb garanciát az új megállapodások megtartására, harmadszor pedig, ami a legfőbb: ő lesz szükség esetén a biró, akinek pártatlan ítélkezésére bízvást épiteni lehet. Gasquet kifecsegte a pápai békepolitika végső célját, ami nem más, mint a 681 népek areopagusában a főhelyre tenni a pápai trónust, aztán pedig az, hogy pápai diplomaták és katholikus papok dirigálják az egész világot. Akkor aztán jönne megint újra — a boldog középkor . . . Mert csak mi élünk abban a naiv hitben, hogy ezen minden rég túl vagyunk már! Mások még mindig a boldog középkorról álmodnak és a megvalósításáért dolgoznak is! KÜLÖNFÉLE. A lelkészsegélyezési alap kérdéséhez. Pár hét múlva immár másodízben terjeszti ki áldásos kezeit a gyermek nevelési pótlék folyósitásával az az alap, amely a lelkészek hálájára érdemes Sztehló Kornélnak köszöni léteiét, aki annak létrehozására az eszmét megpendítette s létesítését kivitte. A bizottság első munkákodása nyomán imitt amott többnyire ki nem elégített igények miatt gáncsoskodás fakadt megérdemelt elismerés helyett. Ámde minden nemes célú intézménynél úgy szokott az lenni, hogy az érdekeikben „sértettek“ igyekeznek annak értékéből levonni, az igazság mérlegére saját érdekeiket helyezvén. Ob- jebtive azok tudnak tán szólni hozzá, akik nem egészen magukért, hanem másokért emelnek szót. A bizottság munkálkodásához hozzászólók kifogásolták, hogy mostoha gyermek a segélyezéstől elültetett, szintúgy római kath. középiskolában tanuló lel— készfiu is. Hogy a mostoha gyermek iránt a bizottság kissé hideg szivet mutatott, részemről nem helyeslem azon okból, mivel ha gyermekkel biró özvegy nőt vett feleségül valamely lelkész, a törvényes feleségnek a gyermeke a lelkészcsalád tagjává lett ezáltal s a lelkész mint a család feje, tartozik ezen mostoha gyermeke neveléséről is gondoskodni. A lelkész aki a szereteted az elhagyatottak köteles gyámolitását sürgeti, hivatásával jönne ellentétbe akkor, ha a törvény azon rideg álláspontjára helyezkednék, amely a mostoha apát felmenti a mostoha gyermek köteles eltartása alól. Ami a bizottságnak római k. középiskolában tanuló ev. lelkésztiu segélyezésével szemben elfoglalt álláspontját illeti, azért nem gáncsra, de teljes elismerésre méltó a bizottság 1 Mint lelkész nagyon csekély értékűnek tartom oly evang. lelkésznek egyházhüségét, aki ha már kénytelen vidéki gimnáziumba fiát adni, evangélikus gimnázium helyett római kath. vallásu gimnáziumba adja, ahol a legtöbbnyire virágzó Mária Congregatió működése alig marad rá nézve befolyás nélkül. Amelyik ev. lelkész ily eljárást védelmébe vesz „ismert türelmességünkkel és liberális elveinkkel* (Ev. Lap 1914. évf. 49. sz. 5. lap), az nem védi, hanem vádolja magát evang. egyházias érzület hiányával! . . 682
