Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-10-23 / 42. szám
42. szám. vezetőiket a paupertas maxima meretrix karjaiba való kerüléstől. Ennek a felhívásnak csak ritka esetben lesz — alighanem sikere.* Mindenkin egyformán és igazságo- san csak úgy tudunk segíteni, hogyha az egyetemes egyház olajos korsója a lelkészek igényeinek a kielégítésére igénkbe vehető. Azért lássuk, hogy — miután a bányakei fileti akciót mások megindították és sikerre juttatták — mit tud tenni a lelkészegyesület vezetősége a lelkészek egyeteme érdekében ?! .. Figyelő. ———inrrw———** *■**!* ***^*" ** ' * *“*“ Társadalmi jótékonyság. Tudom, hogy az általános nyomorúság enyhítése a társadalomnak nemcsak feladata, hanem szent és elmulaszthatatlan kötelessége is, és mégis — sohasem szerettem a társadalmi jótékonyság megszokott és kedvelt módjait, mikor a túlfűtött bálterem sima parketjén táncoltak, flörtöltek, udvaroltad, hogy tüzelőanyaggal lássák el azokat, kiknek kialudt tűzhelye mellett a fekete gond ütött vigasztalan tanyát. Mikor Ínycsiklandó, drága ételeket és finom borokat élveztek az émelygésig. hogy száraz kényéihez juttasák azokat, kiknek munkakérő szavát itt lent az emberek, mindennapi kenyérért esdeklő imájúkat pedig ott fenn a magasságban az Úristen nem akarta meghallgatni. Mikor százakat érő toiletteket készíttettek, kincseket érő ékszereket aggattak magukra, óriási haszonhoz juttatva a dúsgazdag gyárosokat és 100 percentre dolgozó kereskedőket, hogy olcsó rongyokat osztogathassanak a szegény, didergő, fázó gyermekeknek. Mikor ott állt a kiváncsi szegénység órahosszat esőben és hóban, fogvacogtató hidegben a bálterem fényesen kivilágított ablakai alatt, hogy lásson meg-meglebbenni egy-egy drága, prémes köpönyeget, mely alól előkandikál a fényes báliruha selyme, egy-egy drágakő csillogása, hogy aztán temperamentuma szerint keserűséggel, daccal vagy gyűlölettel térjen haza sötét, hideg lakásába az íztelen vacsorához, s levetve szegényes rongyait, irigykedve gondoljon a gazdagokra és istentelenül zúgolódjék a világi dolgok igazságtalansága ellen. S jött a világfelforgató háború. Előbb megdöbbenés, aztán szomorúság, kétség, aggodalom szállta meg a sziveket s egy időre mintha minden megváltozott volna, még a társadalmi jótékonyság módja is. Nem morzsák jutottak a rászorúllaknak abból, aminek javát és velejét már rá nem szorultak kiszívták, hanem egyenesen, közvetítők nélkül, egyik kézből a másikba ment át a jótékony adomány. Saz énekszóval harcba vonuló katonák ép úgy, mint a keresztülutazó vagy * Mindenesle hálával vennök, hogy ha a gyülekezetek ez irányú áldozat készségéről pontos értesítéseket kapnánk. (Szerk.) kórházakban sínylődő betegek és sebesültek, mind, mind megérezték eme közvetlenül megnyilatkozó társadalmi jótékonyság áldásos hatását. De aztán magunkhoz tértünk kábul'ságunkból; megszoktuk a háborút minden veszedelmével, borzalmával, szomorú és nyomorúságával, napirendre tértünk fölötte s lassacskán minden visszazökkent a régi kerékvágásba, még a társadalmi jótékonyság módja is. Az emberi önzés ismét felülkeredett: ha ad valamit, kapni is akar érte cserébe, s megkezdődtek országszerte a háborús délutánok. Gyönyörű volt a gondolat a mindenható művészet segítségével mindjobban hoz- záférközni a szivekhez és háborús jótékony célokra kinyitni a talán már-már be-becsukódó bugyelárisokat. De elrontotta a nagyszerű eszmét a kivitel módja, mely csakhamar nem elégedett meg csupán szellemi élvezetek nyujlásával, hanem drága itallal, finom süteményekkel akarta fokozni a hatást és nagyobbitani a bevételt olyan időben, mikor nemcsak a nép, hanem a szegényebb középosztály sem tudott a mindennapi kenyérre szükséges liszthez jutni. S azóta, mint a lavina, megindúlt a mindenféle, a legkülönbözőbb jótékonycélu mulatság. Soha az emberi elme olyan találékony még nem volt a legcsodálatosabb és legmeglepőbb szórakozások kigondolásában, mint épen ma, mikor azt hinné az ember, hogy az itthonmaradottak mngukbnszá'lva, megkomolyodva, szomorú szívvel gondolnak arra a végtelenül sok fiatal vagy munkás életre, melyet az irgalmatlan Halál rettenetes gyilkoló szerszámaival már több mint egy éve napról-napra lekaszál. S ha már 14 hónapig nem is bir a ki az emberi természet a folytonos szomorúságot, bánkódást, rettegést és izgalmakat, de legalább fékezni kellene a kicsapongó jókedv, életöröm és nemtörődömség túlságos kifakadását, ha másért nem, hát azokra való tekintetből, kik odakint kimondhatatlan szenvedések és nélkülözések közepette éjjel-nappal ezer halállal néznek szembe, kik nyomorékokká lövetik magukat vagy odaadják legdrágább és pótolhatatlan kincsüket: az életet azokért, kik azalatt idehaza egy moziról, egy színházról nem tudnak lemondani és redukálni kellene a mulatságokat részvétből és hálából azon milliók iránt, kik eltartójukat, gondozójukat, legdrágábbjukat, sokszor, mindenüket áldozták fel a haza oltárán s gyászolják szomorú, bánatos szívvel. De még e háború borzalmai közt sem jutottunk a keresztény világfelfogás ama tiszta és fenséges magaslatára, mely sir a sirókkal és szomorkodik a bánkó- dókkal. S így van aztán ezer meg ezer korona bevétele egy-egy mulatságnak s annál több, mennél bolondabb. S ez az óriási bevétel igazán az egyetlen mentsége a jótékonyság leple alá rejtőző amaz emberi gyarlóságnak: lerázni bút és gondot s főleg nem törődni vele, ha másé, feledni a mulatságban és élvezetben s hagyni vesződai, bajlódni, szenvedni, pusz662 661
