Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-01-02 / 1. szám
1. szám. szenvedő testünket gyógyuláshoz segíti, acélozza. Itt állunk, távol szeretett, édes magyar hazánktól, hogy megszenteljük Fiadnak, az Úr Jézus Krisztus, születésének emlékünnepét. Nekünk ragyog a szent békességet a szeretet áldott ünnepét hirdető karácsonyfa. Látása lelkeinket az emlékezés szárnyain a múltba ragadja. Azelőtt mindegyikünknek családi hajlékában, drága mieink körében kigyúlt az örömhírt közlő láng, ártatlan gyermekeink ajkán csengett az angyali ének: „Boldog örömnap derült ránk“ ... — Akkor is könny ragyogott szemünkben — most is az homályositja el látásunkat! Az szülői öröm boldogságot visszatükröző könnye volt, — most az aggodalom, a fájdalom könnye ez, mert e földön nem az áldott békesség, de harc dúl — s mi legkedvesebbjeinktől oly távol vagyunk. Atyánk! Jóságos Mindenható! E szent estén közel érezzük a Te kezeid simogatását. Te voltál az, aki a harc veszedelmei, ezer borzalma, szenvedéseink közepette minket megőriztél s életben tartottál. Láttuk közelről láttuk, mily hatalmas vagy! Azért hiszünk Benned — óh Atyánk — hiszünk! Teljes bizodalom- mal fordulnak Hozzád forró imádságunkban, tudva, hogy Te megnyugtatod a megfáradtakat. Esdve kérünk, szent Isten, áldd meg e szent estén s óvjad jövőben is mieinket, az értünk aggódó szülőinket, szerető, gondos hitestársainkat, apró gyermekeinket. Óvjad őket minden bajtól, testi-lelki gyötrelemtől s az ellenség k’méletlen, durva kezeitől. Engedd, hogy sok esztendei küzködésünk, munkásságunk eredményei, házunk, földjeink romlás nélkül maradjanak meg a béke áldott napjára. Őrizd templomainkat az ellenséges fűztől, hogy visszatértünkkor harangjaik szentházadba hívhassanak Téged dicsérő énekre, Neked hálát adó fohászra! De nemcsak magunkért esdekel szavunk, óh Atyánk, hanem azokért is, kik övéiket többé nem láthatják a siró özvegyekért, könnyező szülőkért, egyetlen támaszukat, kenyérkeresőjüket, atyjukat vesztett árvákért. Óh, légy le hősi halált halt apjok helyett — Atyjok! Lágyítsd meg a^ gazdagok szivét, hogy nyomort enyhítő szeretettel istápolják a magokra maradiakat. Oltsd a szenvedést megtörő jóságot, kö- nyörületet azok szivébe, kiket a háború borzalmaitól megkíméltél. Ne engedd, hogy a hősök gyermekei hajlék, kenyér nélkül, koldusként alamizsnáért nyújtsák kényszerűségből kezeiket! Békesség adója, Istenünk! Az édes magyar haza a műveltség védelmében harcban elesett bajtársainknak adj az idegen rónákon és a fekete hegyek között ásott sírjukban, csendes pihenést. Engedd, hogy a vér melyet ontottak áldottá, hosszantartóvá tegye majd a békét, szabaddá, gazdaggá s Benned hittel bízóvá a a drága magyar hazát. Lelkűknek örök üdvöt könyör- günk fényes Isten! Emléküket tedd áldottá előttünk s utódaink előtt! Bölcs Isten! A Te szemeid a m ssze jövőbe látnak, Te mindeneket előre tudsz. Látod-e rémitő világháborúnak végét, a szent béke napját is. Óh esdünk, hozzd, közel nékünk a nagy napot, — hogy visszatérve szeretteink közé családi fészkeinkbe folytathassuk hivatásunkat, s ha ismét eljön Fiad születésének szent napja egymást szerető népek dicsérjenek Tégedet, aki erős, hatalmas, jóságos, fényes, békét adó és bölcs vagy! Hallgassd meg szivünk mélyéből fakadó fohászainkat. . . „A háború emléke.“ E b. Lap 1914. évi 46. száma „igazán papos gondolatnak“ minősíti Jób 14 7—9. alapján felépített beszéd során „egy erős, fiatal fának a temetőben gyászszimbolum gyanánt való kivágatását, kárpótlásul különösen egyszerű emberek számára, akik nem borulhatnak messze csatatereken elhantolt szeretteik sírjára,“ — s egyúttal felkéri az eszme megvalósítóját a lefolyt aktus leírására. Alulírott által az eszme testet öltött. Az aktus leírása itt következik: A múlt év utolsó vasárnapján a 2. istentiszteleti ének után mntegy 1500 lelket számláló, templomi közönség, élén a lelkész, a másodfelügyelő, tanító, gondnokok, egyházfiak karával, rázendített a „fogyton-fogy napjaim summája“ c. gyászdalra, — mire harangzúgás közben kivonult a templom mögött elterülő temetőbe, melynek közepén 20 éves, sudár, életteljes cseresznye fa állott. Ide érve, a lelkész leadta az atifonát: „Minden test olyan, mint a fü s annak szépsége, mint a mezei virág. (Ezs. 40. 6-8), melyre a gyülekezet morajlós áhítata felelt: „De a mi Istenünk beszéde megmarad mindörökké.“ Utánna textus felolvasás, fohász s az emblékbeszéd bevezetése következett. Ez utóbbiban a lelkész utalt arra, hogy a mint kegyeletes tett volt egy királynénk halálának emlékére élőfa ültetése, — nem kevésbé az, a kegyetlen halálkirályné 1914. évi pusztításainak gyász emlékezetére élöfának kivágása. S ha Jákob szeretett felesége sírjára oly emléket emelt, „mely a mai napi látható (I. Mózes 35. 20), Sámuel és Józsue pedig hős népnek diadaltáblát vésetett (Józs 4. 7.), — akkor e kivágásra ítéli fában a textus értelmében emlékszimbólumot nyer: 1. Elesett hőseink iránti hálás emlékezetünk. 2. Vétektilalomfát kései nemzedékünk. 3. Viszontlátás reményfáját Jézusban való hitünk. Ez okadatoló bevezetés után a lelkész emelthangon szól: „Jézus Krisztus mondá (Mt. 3. 10): Minden fa, valamely jó gyümölcsöt nem terem, kivá- gattatik s a tűzre vettetik“, s azért én is (lelkész a neki nyújtott fejszével háromszor sújtva a fa derekára) kiváglak, mint vétkes tudásunk fájának szimbólumát s titeket, testvéreim a J. Krisztusban intelek: „Teremje8 7 CU CTQ
