Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-01-23 / 4. szám
4. szám. általános lefcgyverezést a hatalmaknak. Tegyük fel, hogy II. Miklós komolyan még sem akarta a békét, vagy hogy, ann valószínűbb, tanácsosai kergették bele a háborúba, de ott vannak a mi öszkirályunk és II. Vilmos császár, akiknek békeszeretetét senki sem vonhatja kétségbe, mertük tettel mondották meg, hogy a békét akarják. II. Vilmos 1905-ben azt mondta Wiesbadenbenj: „Midőn 1870-ben Hesscnben könnyet és fájdalmat láttam a kórházakban és azt a tenger szerencsétlenséget, mellyel a háború az országot elárasztja, megfogadtam magamnak, hogy mindent gl fcgok követni a beke fenntartására.“ És ime e két hatalmas békeszerető uralkodó legjobb igyekezete sem tudta a békét biztosítani! Eddigelé tehát megállapítottuk azt, hogy a háború a jobb érzésű emberek akarata ellenére is kitöri hogy olyan, mint egy iszonyatos természeti csapás1 melynek rombolása embeii gyengeségünkre figyelmeztet. Különösen az döbbent meg bennünket, hogy mint a nagy természeti pusztításoknál válogatás nélkül veszítik el életüket az emberek ezrei, ami kétséget támaszt bennünk Isten gondviselő hatalma iránt, melyről ezt olvassuk a szentirásban: „Nemde 5 verebet meg lehet venni 2 filléren és egy sincs azok közül Istennél elfelejtve. De néktek a fejetek hajszálai is mind számon vannak. Ne féljetek azért, sok verébnél drágábbak vagytok.“ (Luk. 12. 6 7.“ De másreszt az is bizonyos, hogy a háború közelebb visz az Istenhez. Vagy nem látjuk-e'minduntalan, hogy «lég a legközönyösebb emberek hogyan kívánkoznak mosta templomba, hogyan szomjúhoznak az Isten igeje után? Es amint a tomboló vihar,a zajló tenger láttára, érezzük a mi kicsinységünket, úgy e napokban is a háború félelmetes látványosságában valami felsőbb hatalom megnyilvánulását véljük látni. Nem maradt tehát más felelet számunkra, mint az, hogy a háborúnak is megvan a maga rendeltetése, hogy az Isten megengedi és tűri, mert a maga céljai szolgálatába helyezi. E célból azonban nyomoznunk kellene Isten kezét az emberiség történetének a vezetésében. Az a kérdés, látni-e a történetben egy magasabb erkölcsi rend jeleit, olyanok-e a történeti események, hogy mind világosan utalnak egy örök és változhaiatlan isteni értelemre, mely emberek által a maga gondolatát megvalósítja. Hát.* kétségtelen, van nem egy olyan példa, ahol Isten keze szinte láthatóan működik. Az ókori római birodalom pl. a romlottsága miatt bukott meg, a görög császárságot szintén ezért buktatta meg a török császár és foglalta el Konstantinápolyi. Nagy Napóleont pedig a maga telhetetlensége döntötte romlásba. Mi tehát már jobban értjük, mint a 100 évvel ezelőtt élt emberek, hogy miért kellett annyi németnek a Napoleon oroszországi hadseregében elvesznie, azért, hogy sírjukból kinőjjön Németország felszabadulása. Csakhogy nein mindig oly át53 látszó a történelem. így pl. még mindig nem értjük, miért akasztotta meg a keresztyénség haladását a mohamedán vallás, melyet a keresztyénség még máig sem tudott legyőzni, sőt ma látjuk, hogy prot. es, katholikus államok vállvetve harcolnak a mohamedán törökkel más keresztyén államok ellen. Úgy látszik tehát, hogy a történelem is tovább halad a maga utján és nem törődik az egyes ember apró csepiő bajával, hogy az Isten villámokkal irja meg az emberi történet legtöbb fejezetét. Talán közelebb jutunk a történeti események megértéséhez, ha a természetnek egy megdönthetetlen törvényét alkalmazzuk a történetre. Ez pedig abból áll, hogy semmiféle anyag vagy erő a földön el nem vesz, bárhogy változtatja is állapotát. Egy csöpp viz, egy csipetnyi hamu meg nem semmisül, hanem csak átalakul. Már most, ha ez a testi világra, az élettelen természetre áll, lehetséges-e, hogy a teremtés koronája az ember semmibe se vétessék, a szellemi országban, a történelemben? Az embert is erőnek vehetjük és akkor feltehetjük, hogy minden emberi erő számára ki van jelölve az a pont, ahol különös jelentőséget nyer. Más szóval hinnünk kell, hogy minden embernek megvan a maga rendeltetése, hogy mindenki egy porszemmel hozzájárul ama nagy célok eléréséhez, melyeket Isten kitűzött Minden ember eszköz az isten kezében és a legcsekelyebbnek is el kell végezni a rábízott feladatot. Azért az, amit véletlennek neveznek, nincs és nem is lehet a történelemben. Nekünk véges embereknek latszik valami annak, Ivolott az is az Isten felsőbb céljait szolgálja. Hiszen az egyes emberi eleiben sem latjuk mindig Isten nyomdokait, pedig a mi hitünk az, hogy Isten minden emberrel egyformán törődik. Némelykor azonban vannak pillanatok, amikor az ember hirtelen észrevesz egy tervet, mely keresztülszeli az ö életet és amely nem tőle származik, hanem Istentől. Szabadnak érzi magát és mégis szinte akaratlanul követi azt a tervet, mert reméli, érzi, hogy diadal, siker lesz a vége. Ha pedig minden egyes embeii életnek megvan a maga célja, lehetetlen, hogy a történet oly gyakori eseménye, a háború, merő értelmetlenség legyen. Hinnünk kell, hogy a háborúnak is megvan a maga szerepe Isten világtervében. Próbáljuk tehát megérteni a háború ezen szerepét. Keressük a véges jelenség mögött az örökkévaló célt. Mi a jelentősége az egyes ember és népek szempontjából? Talán legjobban úgy közelíthetjük meg, ha a történelmet az emberiség nevelőiskolájának fogjuk fel, oly iskolának, melyben Isten közvetve és közvetetle- nül neveli az embereket. Ebből következik, hogy a háborút is az Isten eszköznek használja fel az emberiség nevelésére. Láttuk, hogy az egyes ember csak ritkán keresi és találja Isten utait a maga életében, a 54
