Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)

1915-01-23 / 4. szám

4. szám.

legtöbb ember csak máról holnapra él és nem igen gondol vele, miért van a földön? Sok ilyen embernek

csak a háború a maga rémesen fenséges ábrázatával nyitja meg a szemét.

A háború alatt még a legegyszerűbb ember is hőssé magasztosul, mert érzi, hogy az ő életének is értelme és értéke van. Érzi, hogy nem az ő külső élete, ruházkodása, táplálkozása a fontos, hanem a jó felé való törekvés, ez pedig a háborúban az áltál jut kifejezésre, hogy mindenét, életét is feláldozza a közért, vagyis a hazáért. Érzi, hogy nem az embergyilkolás a fő a háborúban, hanem a nagy, közös létért való odaadás.

És amint az egyesekkel, úgy van ez a népekkel is. A közömbösség fagya enged, ilyenkor a felekezeti és politikai válaszfalak leomlanak és az egyének megfeledkeznek egyéni bajaikról., egynek érzik magukat az egésszel.

De más nézőpontból is tekinthetjük a háborút. Tudjuk, hogy a legjobb nevelő sem mellőzheti egészen a büntetést, még pedig az érzékeny testi büntetést sem, ha a növendék javulása úgy kívánja. Azt is tudjuk, hogy vannak úgynevezett természetes büntetések, mikor nem maga a nevelő végzi a büntetést, hanem csak elszenvedi, hogy a gyermek elviselje tettének a következményeit. Ha pl. a gyermek izzó tüzfogóhoz nyúlt vagy a kezével gyertyalángba kapott, a származott égés vagy seb oly lecke lesz, amelyet nem fog egyhamar elfelejteni.

Ilyen természetes testibuntetésnek foghatjuk fel a háborút is. Az isten megengedi, hogy a háborúban az emberek indulatai is kitombolják magukat, hogy utána mindnyájan okuljanak a maguk kárán. Az entente hatalmak vezérférfiai éveken át játszottak a háború gondolatával, majd megválik, hogy nem perzselődik-e meg a kezök. De amint a uevelésben sokszor az is megtörténik, hogy egynéhány rakoncátlan suhanc miatt a tanítónak sokszor egy egész osztályt, az ártatlanokat is meg kell büntetni, mert azonosítják magukat a bűnösökkel, úgy látjuk a háborúban is, hogy néhány elvakult ember miatt Isten egész népeket enged egymással hadakozni, mert felsőbb céljai úgy kívánják. És amint a gonoszokkal együtt megbüntetett jó tanulók egy ideig többen zúgolódnak a büntetés miatt, de később mégis belenyugodnak, mert átlátják, hogy a tanító csak ilyen közös büntetés által érhette el magasabb céliát, hasonlókép meg kell hajlanunk Isten akarata előtt olt is, ahol valamit nem értünk, sőt még sokkal, de sokkal gyakrabban. Nem palástolhatjuk el a háború sok útvonását: a sok embertelenséget, hiúságot, haszonlesést, tűzvészt, pusztítást, ragályos és gennyes betegségeket és mégis hinnünk kell, hogy mindezt a sok felháborító igazságtalanságot, a sok gonoszságot az Isten jóra fordítja.

És végül tekinthetjük a háborút próbának, vizs- 55

gálatnak, melynek az Isten a népeket és egyeseket alá veti. Első sorban, a harcosokat: az a nemzet fog győzni, melynek harcosai többet bírnak lemondanin

nélkülözni, akik jobban tudnak megfeledkezni önmagukról, hogy a közügyet szolgálhassák. De ez a próba nemcsak a katonáknak szól, hanem minekünk, mindnyájunknak. Mindenkihez bekopogtat ilyenkor a haza, mindenkitői áldozatkészéget, szenvedést, lemondást követel es boldog az a nép, melynek minden rétege ilyenkor megállja a tűzpróbát, aki ilyenkor is csak a maga hasznát nézi, a maga életével törődik és semmi áldozatra sem hajlandó, az nem Isten szolgája és nem méltó arra, hogy Isten vele törődjék. A rendes időben, de háborús időben még inkább úgy kell élnünk, mintha minden percben meg kellene halnunk. Mert nem az élet a legfőbb jó, nem a hosszú életkor fontos, hanem az elet tartalma és hinnünk keli, hogy senki sem hal meg előbb, míg azt a feladatot, mely neki jutott, be nem töltötte. És amint az egyes emberrel, úgy történik az egyes népekkel is. Azért az olyan nép, melynek minden tagja a maga kötelességét teljesíti, nyugodtan tekinthet a győzelem vagy vereség elé. A leveretés nem jelenti a véget, hanem sokszor erkölcsi ébredést, újjászületést Erre is sok példát mutat a történelem. És amint a vereség nem vég, úgy viszont a győzelem is átokká válhatik, hanem vonjuk le a háború tanúságait, hanem elbizakodunk és újra bele merülünk léha életfelfogásunkba. Azon kell ien- nünk, hogy hibáink elégjenek a háború tisztító bűzében és hogy minden tekintetben megjavülva, megújulva fogjunk hozzá a béke müveihez. ÍVlert bizonyos, hogy a béke az, amely nekünk minden, meiyet áhítoznunk kell.

Igaz, a háborúnak magában nincs értéke, hanem az csak eszköz lehet a béke fenntartásáért és eléréséért. A háborút azért akarjuk, mert a békét akarjuk. A háborút Isten bocsátotta ránk, az ő kezéből kel elfogadnunk ezt is és úgy cselekednünk, hogy minél több áldás fakadjon belőle ránk és nemzetünkre. Nem tudjuk, hogy fog végződni ez a háború, de bíznunk kell benne, hogy Isten ezt a világválságot is a saját és ellenségeink hasznára fogja fordítani. Igen, mi hisszük, hogy a világ felett igazságos isten uralkodik. Mi nem egy értelmetlen történés vigasztalan örvényébe vagyunk bele dobva, hanem oly világban élünk, melyben az összes dolgok Istentől, Isten által vannak és Isten felé irányulnak, oly világban, melynek sokszor zavarosan és zúgva hömpölygő folyama végre is a csöndes de fényes örökkévalóság tengerébe ömlik, ahol Isten minden lesz mindenben és ahol azt, amit ma tükör által látunk,, szemtői-szetnbe fogjuk meglátni.

Addig pedig meg keli hajolnunk az isten akarata előtt és elszenvedni a háborút is, amelyet a maga iszonyatosságaival ránk bocsátott. Aki őbenne gyö56