Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-07-24 / 30. szám
30. szám. hogy emberek vagyunk. Mi is emberek vagyunk, de ti még emberiebbek vagytok az embernél. Mi nem tudtuk, hogy mit jelent a XX. században egy világháborút végigküzdeni. Előttetek ott volt az eleven példa. Nem hatolt el hozzátok a harci lárma? Nem láttátok a lángbanálló országokat, az üszkösödő városokat és falvakat? Nem hallottátok a sóhajokat, nyögéseket, a sírást és átkokat ? Nem hatoltak velőtökig az asszonyi sikolyok? Nem indított imádkozásra csöndes estéken békés harangjaitok kongása? Itália nagyot vétkeztél! Hol veszed elő azokat az erkölcsi erőket, melyek egy győzelmes háborúhoz szükségesek? Itália! Hálásak vagyunk te néked, hogy felébresztettél abból az illúzióból, hogy keresztyének vagyunk. Keserű az ébredés, de magában rejti a gyógyulást. Most még betegek vagyunk, ezer sebtől vérzők, azért ne kívánd, hogy megbocsássunk neked. Majd ha a sebek gyógyulni kezdenek s az egész emberiség a megbocsátás oltára köré gyülekezik, talán — meg fogunk neked is bocsátani. Elárultál bennünket, eladtad magad: Homines estis! S mi nézünk elébed, fölvesszük még a te kez- tyüdet is : Homines sumus ! * Szelidszemü, jámbor lelkű népfölkelő tizedes. A neve nem jut eszembe. Még első mostári istentiszteleteimen láttam. Azután a kórházba került. A bénulás veszedelme fenyegette bal karját. Érzései poetikus len- dűletüek. Politikai érettsége bámulatos. Gondolatai sok theologust megszégyenítenének. Hallgattam. Beszélt. Előadta, hogy még odahaza a békés múltban legboldogabb órái voltak azok, amelyeket a templomban töltött. S azóta csak megérlelődött benne a meggyőződés, hogy Isten és a túlvilági élet reménysége nélkül földi küzködésünk meddő, minden szenvedésünk értéktelen. A földi szenvedésnek nagy értéket tulajdonít. Ezt a háborút az Isten akarta, kellett akarnia, mert nap-nap után bünösebb lett a világ. A nagy tudósok istentelenségét nem tartja veszedelmesnek, de nagyon félti a magyar nép lelkét a socialistáktól, akiktől ő mindig távol tartotta magát, de akik nagyhangú szavalataikkal népünk nagy részét már kezdték letéri- teni az istenes útról. Ezért kellett a háború. Az embereknek ismét egy nagy tisztuláson kell átesniök, hogy a világ ki ne essék sarkaiból. Van neki itt a katonák között — meséli — valami rokona, aki hires volt káromkodásairól, léha életéről, istentelenségéről, akinek legnagyobb élvezetet szerzett gúnyt űzni azokból, akik istenes életet éltek. Ez az ember végigszenvedte a szerbiai hadviselés eddigi borzalmait, végigverejtékezte a visszavonulás fáradalmait. Betegen, megtörtén került a kórházba. Egyszer közel is volt halálához. Legveszélyesebb napjaiban meglátogatta őt. Beszélt neki a büntető Istenről, aki kárhozatba taszítja az el471 vetemülteket. Halálhideg verejték gyöngyözött a beteg homlokán. Beszélt neki a könyörülő Istenről. Égi remény csillogott fel a bűnös szemében. Erős szervezete győzött, felépült és azóta nem akar régi életére visszaemlékezni, Az ó ember meghalt benne . . . És az én barátom szentül meg van győződve, hogy ez a háború mindnyájunk számára megváltást fog jelenteni, hogy valamennyien ismét felszívódunk az isteni légkörbe. És én szent döbbenéssel elmélkedem szavai felett. Érzem, hogy az én lelkemben nincs akkora bizalom. Síró, verejtékező haldoklók ágyánál állottam én is. Reszkető lelkeket igyekeztem vigasztalni én is. És nem merem állítani, hogy az a hit lángolt volna szemükben, amelyet mindnyájuknál oly sóvárogva kerestem. Ami megtörő szemsugarukból felém sírt, az az idegtépő félelem volt. S amit eddig csak fázón sejtettem, az lassan-lassan határozott meggyőződéssé kezd bennem érlelődni, hogy az emberek legnagyobb része vallásos életének legjelentősebb inspirálója a félelem, az a rettenetes belső szorongás, amely a kételkedők lelkét eltölti, amikor a túlvilág, az „Ignoramus“ kapui előtt állanak, amely nagy atheistá- kat rákényszerített, hogy a halálos ágyon a pap után mondják: Hiszem, hogy az Isten, fiának érdeméért minden bűnömet megbocsátja! Hangsúlyozzuk azonban, hogy ezt nem merjük mindenkire vonatkoztatni. Mert viszont láttunk olyanokat is, akiknek halódó lelke a félelem legkisebb jele nélkül, a szilárd hit biztos nyugalmával csaknem szemeink előtt a túlnanba átfinomúlt. és mégis ez a félelem jajveszékel körülöttünk, az az érzés melyet a vadember érez, amikor egy kiálló sziklába megbotlik, azután leborul és a sziklát imádja. Óriási lelki harc folyik idekünn és odahaza. A világháború küzdelme elenyésző ahhoz képest. Nyomában a lélek letarolt vérmezői, ezer vészes jajszó, pokoli kínok és átkokat kiáltó szenvedés fakad. És ennek a harcnak döntő jelentősége lesz. Ez fog vinni ahhoz a jézusi világnézethez, amely eddig is délibábként táncolt szemeink előtt, amely után epedve nyújtottuk ki karjainkat, amelynek szédületes magaslataira még eddig sohasem sikerült emelkednünk. Hiába ... Homines sumus! És még mindig vannak, akik nem tudják, miről van szó ! Hogy itt nem testek, hanem lelkek harcolnak. Még mindig vannak, akik testiségüket építik, akik: csarnokokat építenek a Mammonnak. Akik ezekben a napokban is bűnös földi gazdagságra vágynak. Szegény tizedes barátom ! Te csak harcos bajtársaid lelki küzdelmét szemlélted. Nem ordítottad a papiroscsizma- szállitók és posztócsalók fülébe: Jertek ki a lövészárkokba ! Nem állítottad szemük elé a lefagyott karokat és lábakat, melyek annyi katonánk életébe kerültek. Nem néztél bele ezeknek sárból gyúrt leikébe. De lelkileg meg kellett neked is döbbenned, mikor 472
