Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-07-17 / 29. szám
21). szám. ismerem úgyszólván valamennyi kiváló tagját személyesen és írásai után is. Soha még csak legcsekélyebb jelét sem vettem észre valami elvi antagonizmusnak, egyéneknél vagy csoportok között pedig ilyesminek szüségképen fel kellett volna lépnie ott, ahol a bibliát „túltengő egyéniséggel“ magyarul: kiki a saját szája ize szerint magyarázza. Ellenkezőleg, tapasztaltam olyan harmóniát, amilyet „bizonyos alapvető, theologiai álláspontok elfogadása" sohasem biztosított sem akkor, amikor bizonyos theol. álláspontok és hitvallások „elfogadása" volt még a vallásosság fémjelzője, sem nem biztosítana jelenleg, ha a súlyt a bibliaórákon arra fektetnénk, hogy „helytelen szempontok és téves felfogások elterjedésének gátat vetni" s a „felekezetközi társaságban" valamely „felekezet hitvallását“ mindenáron „pártfogás alá venni" igyekezzenek. Ha így volna, akkor a bibliamagyarázat bibliabelemagyarázat volna. Ha a tanulmányok felett mint valami sötét Memento mindig és mindig a Biszkup kartárs által számos,alkalommal kiemelt, de nagy sajnálatomra egy Ízben sem megrajzolt „hitvallási“ szellem lebegne, akkor ez biztosabban szétrobbantaná a bibliaköröket, mint valami kézi bomba. Valóban Jekötelezne »kolléga ur, ha nagyobb megélhetése végett aggályainak közelebbről, esetleg példákkal illustrálná, egyházunk melyik sarkalatos elvének elferdítését vagy éppen feladását véli a Diákmozgalom lelkén száradni s miképen képzeli el ezt a bibliaórát, ahol nem a Megváltó személyiségének tanulmányozása és az ő lelke erőinek az élet számára való kiaknázása a vezérszempont, hanem a hivatalos egyházi confessio. Az egyetlen teiület, amelyen tett megfigyelései és ez alapon emelt ellenvetései a cikkiró úrnak alappal .— bírtak, a nemzetietfenség kifogásolása. Ezek az ellenvetések azonban tényleg csak bírtak némi alappal, amennyiben azokról most már hovatovább csak plusquamperfectumban fogunk beszélni. Itt azonban distingválnom kell azon idegenszerü elemek között, amelyeket magam is annak tartok s amiket csak Biszkup kolléga tart annak s ennélfogva kiküszöbölendőnek. Az előbbiek azonban csak inkább egynémely jelentéktelen külsőségre, édeskés, egyhangú modorosságra vonatkoztak, mert ismétlem, ez a gyermekbetegségi szimptoma úgyszólván a szemem láttára tűnt el, helyet adván egy, a magyar temperamentumnak megfelelőbb, élénkebb hangulatnak. Ha erről valaki meggyőződést akar szerezni, hallgasson meg egy nyári konferenciát és olvassa a „Diákvilág"-ot. Van azoban a mozgalomban idegen eredetű dolog igen sok, amit egyáltalában nem tartok idegenszerűnek, mert ez egészen más valami. Ezvket az idegenből származó elemeket eltüntetni — a csodálatosan szép és gazdag kiadványokat és énekeket kiküszöbölni annyi volna, mint kátét, ágostai hitvallást, a theol. tudomány- és énekirodalom gyöngyét egy 453 Luther-kabátba csomagolni s visszaküldeni portó- és és bérmentve Wittenberg, be vagy ha tetszik, Berlinbe s mindezt csupa pártolásából a „hazai1* iparnak. Mert hiszen valaha mindez szintén „idegenszerűség" volt, sőt, ha vesszük az az ma is, mert hiszen mi az, amit mi magyarok ehez adtunk? Mi magunk, illetve őseink mint szereplő személyek, hazánk és viszonyai mint gyönyötü kulisszák, de a darabot régen megírták és írják — odakünn s legkiválóbbjaink is csak ritkán engedik meg maguknak szerepkönyvükben némi változtatásokat tenni, a magyar fülnek kellemesebb kiejtés vegett .. . En éppen fordítva gondolom bizonyos értelemben a dolgot mint Biszkup kollégám. Inkább a tartalmai fogadjuk el a külföldtől először sa mintát válasz- szűk meg Ízlésünk szerint és nem megfordítva. Ha pedig az ösztönzést elfogadja idegenből, akkor a tartalmat kell elfogadnia, n ért puszta minta nem ösztönöz, hanem a benne lévő megértése és megszeretése. A francia teljesen magáénak tekinti „haussard“-jait nem is gondol talán az intézmény magyar származására. Lehetünk s legyünk mi is igy a Diákmozgalommal ! De eztán hogyan is lehet azt idegennek mondani, ami minden keresztyén embernek rokon kell, hogy legyen, az evangéliumot? Az én szememben nem disereditálja a Diákmozgalom forrásait az a tény, hogy az angol, noha angolgyülöletben már odáig jutottunk mint tegnap láttam, hogy már jelvények is kaphatók a cigányasszonyhoz illő jeligével: „Isten büntesd az angolokat!“ Igaz ugyan, hogy az angol hivatalos keresztyén- ség csődöt mondott, de nem a Mott Jánosé s a Diák- mozgalomé. Mert, hogy ez a kettő nem azonos, azt éppen Mottnak a háborúban minden elképzelhető pressio és hazug hiresztelés dacara is megőrzött semlegessége bizonyítja. Luther korában Szászország egyike volt a vallásilag legzüllöttebb tartományoknak. Ő maga Írásaiban is kifakad néha „a bolond és részeges szászok“ ellen. Hátha a vallásilag hasonlókép egészségtelen környezet hozta az egészséges reactiót Mott lelkében is! Szép tehát a „honi ég visszatükröződése" után nostalgiázni az ifjúság lelkében s szép dolog hazai példákban megszemélyesitett „őseröt" emlegetni. A Diákmozgalom immár országos nevű, illustris vezetői eddig is megadták s meg is fogják adni azt, ami a császáré, a császárnak, de a súlyt mégis az Isten iránt lerovandó adógaras megszerzésére helyezik. Mert hogy az a Lélek, amit kartárs ui Petrőczi Katában, Székácsban, a Tranosciusban stb. csodál és óhajt, az is csak éppenúgy egy, mint a fundamentom, mely vettetett . . . Kozlay Kálmán. 454
