Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-07-10 / 28. szám
28. szám. nem benne is van. Ez az ideális, érzelmi pantheismus. Ugyanerre az eredményre jutott a másik nagy triászj: Fichte, Schelling és Hegel. Ök Kant bölcseletének értelmi elveihez híven, értelműk segítségével kutatták a mindenség titkait. Ffchte bölcselkedésének első szakában a. kan i bölcseletnek ethikai oldalát in ívelte és azt isteni magaslatra emelte. „Ezen élő és működő erkölcsi világrend maga Isten.“ így hangzik az 6 hitvallása. Ebből az „élő és működő erkölcsi világrend“- ből azonban igen bajos <1 mindenséget leszármaztatni. Azért bölcselkedésének másik szakában azt állította, hogy „Isten az absolut alany és tárgy, a végtelen gondolkodás s gondolatának ö ök tartalma az universum.“ Ezt a nehezen érthető állítást a következő magyarázattal világitja meg: „igaz ugyan, hogy a világ minden alakjában Isten maga él, de mi őt nem látjuk, hanem mindig csak borítékát látjuk ; látjuk, 'lint követ, füvet, állatot, továbbá mint természeti törvényt és erkölcsi törvényt, de mindez még mindig nem ö, még mindig eltakarja a forma a lényégét. De emelkedj fel a vallás álláspontjára és minden boríték eltűnik és maga az istenség lép be újra beléd, melyet neked kell élned és te fogsz élni.“ Eszerint „a teremtés . . . az isteni gondolkodás örök nyilvánulása, önkijelentés, mely öröktől fogva isten lényegéhez tartozik.“ Ez az isteni önkijelentés tulajd nképen csak „a vallás álláspontjára felemelkedett“, az „istennel való egységének eleven tudatára jutott“ emberben valósult meg. Az ilyen emberbe „maga az istenség lep be.“ Ugyanezt mondja, csak más szavakkal a triász második tagja: Schelling. Szerinte a szellem és az anyag, a gondolkodás és a let, az eszményi és a való, az alany és a tárgy ugyanaz. Ebben a bö cseleiben is természet a szellem gondolata és megvalósulása. Közelebbről „a mindenség vagy az absolut egy szerves egész, mely egy ala-itó elvből kiindulva fokozatosan fejlődik. A legmagasabö alakító elv, a szervező eszme a világlélek.“ Ez a „világlélek“ tulajdonképen „fejlődési életfolyamat,“ amely egy működő és egy gátló erő szabályos együttműködéséből állott elő. Ez az életfolyamat abban van, hogy az absolut a lét különböző fejlődési fokozatában, a szervetlen, szerves, az állati és szellemi életnlakokban megvalósulja és rajtuk áthaladva ismét egyesülni, absoluttá válni törekszik. Ezen törekvésnek őskezdete az absolut valamely „megfoghatatlan homályos alapjából indul ki, felébredvén istenben azon vágy, hogy önmagát szülje.“ Az ember Schelling szerint is úgy állott elő hogy benne az absolutum vagyis az isten szellemmé, öntudattá lett, őbenne érte el az Isten legfőbb célját. Ezt a nagy célt azonban az istenség nem egy emberben, nem egy egyénben érte és éri el, hanem az emberek összességében. Azért nevezte Schelling az emberiség történetét a „szellem fokonkénti születéséinek. Schelling gondolatait ismételte, tovább fűzte és 437 részben fejlesztette Hegel. Hegel szerint a természet úgy állott elő, hogy benne az absolutum, az Isten önmagából kilépett. Ennek a kilépésnek az eredménye előbb szervetlen, azután a szerves életalakoknak létrejötte, végcélja pedig a szellemnek „felszabadítása“ és ésszerű, öntudatos egyéniséggé tétele volt. így állott elő az ember. De ebben az emberben és nem az egyénben, hanem az emberiség összességében, társadalmában vagyis történelmében, hosszú, nehéz küzdelmek árán tudott csak eljutni az absolutum önmagának tudatára. Még pedig először, mint alam i szellem a természetnek még befoly'sa alatt álló, azután, mint tárgyi szellem, a jogi, morális é; ethikai, végül mint absolut szellem a vál ás és művész emberben, nevezetesen, a költőben. így jutott viss/a Hegel ezen bölcseleti irány első művelőjének, F chtének, gondolatira, hogy ő, tudniillik az Isten az, amit az általa lelkesített és ihletett ember tesz.“ Végezetül pedig minek mondhatjuk az olyan bölcseletet és az olyan vallást, amely azt hirdeti, hogy a szellem anyag, az anyag egyúttal szellem, a természet Isten és az Isten ott v ti a természetben, annak minden jelenségében, nyilvánul.-sában, létalakjában, minden atomjában, porszemében, ha nem pantheismusnak, még pedig, mivel a hirdetői az ész, az értelem segítségével jutottak el hozzá, értelmi ideális pantheismusnak? t1u.«zágh Oyula. Adalékok a háború teológiájához. Gyűjti: E. J. A londoni püspök. A Chronik der. Christi Welt 21-ik számában olvassuk a háború rovatában a következő feljegyzéseket: A londoni püspök Arthur F. Win- nington Ingram öt háborús prédikációt adott ki „Isten egy napja" címen. Ebben azt hangsúlyozza, hogy a németek Krisztus ellenében Wodanhoz pártoltak. A régi pogány törzsistenséghez való visszaesés a magyarázata annak, hogy a németek a keresztyén erkölcs törvényeitől nem érzik magukat kötve. Az ideiglenesen meghódított területek lakóival való bánásmódjuk, különösen az asszonyokkal, kiknek gyalázatos megalázásáról csak susogva lehel beszélni, régi szent helyeknek és szent dolgoknak általuk való elpusztítása a bizonyüéka annak, hogy a németek megpróbálják, mint ahogy az albingenzek jó idővel ezelőtt megpróbálták, magukat elrágni a kor uralkodó civilizációjától, miért is ellenük a keresztes háborúnak van helye. Evvel szemben úgy találja a püspök, hogy az angolok értik a módját annak, mint kell a háborúban a keresztyén kötelességeket teljesíteni es az ellenséget szeretni (látjuk háborús prédikációiból!); ők vonakodnak a hadviselés lovagias módját föladni dacára a sokszoros 438
