Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)

1915-01-16 / 3. szám

3. szám.

nagy és nehéz kérdésekkel foglalkozik, nem igen szokott templomba járni. A prédikációban mégis foglalkoznunk kell ezzel a problémával. Azokat, akik még nem ismerik, bele kell botiatni, nehogy hívatlanok jöjjenek, azok oktassák ki őket s igy oldják meg számukra isten és a háború problémáját: „Isten nincs. Ha volna, akkor lehetetlenné tenné a háborút!“ A probléma mellett elmenni azok kedvéért sem szabad, akik ha kevesen vannak is, de gyötrik magukat vele. De hogyan oldjuk meg ezt a kérdést a prédikációban ? Elsőbb is a „jóságos Isten“ fogalom ellen kell beszélnünk. Isten erős, hatalmas isten, aki bennünket nem avat be a terveibe és a legmélyebb titkokat nem fedi fel előttünk. Azért hatalmas keze alatt meg keil aláz- kodnunk. A problémának értelmünket teljesen kielégítő megoldása nincs, azonban amint az Isten minden baj megtörténését engedi, — nem azért, hogy mi azt megértsük, hanem hogy viseljük és megküzdjünk vele, — épúgy ránk bocsájtja a háború rettenetes csapását, hogy általa gazdagabbak és érettebbek legyünk. A háború az emberiség egyik tanitómestere — igaz hogy kemény és kegyetlen mester! . . .

Nem egyszer találkoztam olyan hívekkel, kik a seregünk győzelméért való imádsággal voltak bajban. Fogja Isten a mi pártunkat? vagy azokét, akik hozzánk hasonlóan a saját győzelmöket kérik ? Ezeket az aggályokat véleményem szerint azzal lehet a Iegköny- nyebben eloszlatni, hogyha a prédikáló rámutat arra, hogy a győzelem végül is azé, akiben több az erkölcsi erő, győzelemért imádkozni annyi, mint erőért imádkozni. Azt a naiv istenképzetet, mintha Isten a hadakat úgy vezérelné, mint ahogy a sakkjátékos huzgálja a figurákat a sakktáblán, el kell oszlatni.

Örvendjünk az újraéledt vallásosságnak. A nép lelkében szunnyadó vallásos élet szikráját a háború lobogó lánggá szította. Örök, világot meggyőző gondolatok: alázatosság, hűség, engedelmesség, köteles- ségteljesités, a mi ügyünk félteden győzelmébe és az isteni igazságosságba vetett hit töltik el a lelkeket. Nem a különböző felekezetek dogmái támadtak fel új életre. A most újjáéledt vallásosság alapjában véve a régi racionalizmus vallásossága, amelyet sokszor holttá nyilvánítottak ugyan már, amely azonban a polgárság és a parasztság körében még mindig él. Én Schleswig- Holsteinra gondolok. Másutt lehet, hogy máskép^van. Ennek a vallásosságnak nincs semmi köze a keresz- tyénség két sarkalati pontjához: a bűnhöz és a kegyelemhez, Jézussal sem igen van a laikusoknál szoros kapcsolatban. Mi theologusok tudjuk jól, hogy ennek a vallásosságnak a gyökerei Galileába nyúlnak, a hiveink azonban ezt nem igen tartják számon. A prédikációnak az a feladata, hogy ezt a feltámadt vallásosságot ápolgassuk. Óvakodjunk attól, hogy a lélek szárnyalásának útját álljuk és ezt a vallásosságot kisebb értékűnek t irtsuk. A mélyítésére mindenesetre

35

törekedjünk. Hogyan ? A bűnösségük tudata semmiesetre nem hajtja most az embereket a templomba. Más nyomorúság, a háború teszi ezt. Ebben rejlik a

háborús prédikáció legnagyobb nehézsége.

Az „Evang. Freiheit“-ból Irta : Petersen E.

aiíonaottenseni lelkész.

Béke és háború.

írta és Szombathelyen felolvasta Szelényi Ödön dr. theol. tanár.

1.

Szomorú ádvent köszöntött be hozzánk, könnyes szemmel, elszorult szívvel várjuK az idén az Urat, hogy bizodalmát, vigaszt öntsön csüggedt lelkűnkbe. Hiszen a világháború rémes fergetege söpör végig az emberek lakta országokon és nincsen ország, nincsen nép, mely közönnyel figyelhetné az egymást erő nagy eseményeket. Hogyne foglalkoztatna tehát minket a szent ádventi időben is a háború, minket, akik első sorban érdekelt fél vagyunk, a soha nem látott világrengető viaskodásban . . .

Azonban a mi háborús hangulatunk némileg mégis csak megváltozott az első hetek izgalmai után, mikor eiőször suhant el fölöttünk a halál és pusztulás leheliete. Valahogy megszoktuk a háborút és a vele járó dicső, de véres képeket is — és kezdünk visszazökkenni az élet rendes vágányába. Vagy nem különös az, hogy mig máskor egy-egy haláleset megrendít, ma nap-nap mellett szinte közönnyel, sör örömmel olvassuk embertársaink ‘tömeges pusztulását, sőt szomjuhozzuk az ezekhez hasonló hireket. Majdnem hidegen hagynak a naponként közölt veszteségi kimutatások és gyorsan napirendre térünk fölötte, ha arról olvasunk, hogy a háború békés polgárokat, ártatlan embereket földönfutókká tett. Ha pedig érzékenyebb lelkiismeretű embereknek megesik a szívok a sok vérontáson — hiszen mégis csak felebarátaink, keresztyén embertársaink azok, akik ezerszámra pusztulnak, akkor azt a feleletet kapják: e’est la guerre, ez a háború, ennek így kellenie, mert ez a háború kikerülhetetlen volt.

Háí való igaz, ha volt háború, melyet tiszta indító okból kezdtek, mely igaz ügy szolgálatában állt, akkor a mi mostani háborúnk az. Hiszen ki ne tudná, hogy mikor egy borzalmas bűntény megtorlására készültünk hadat indítani, egyszerre fél Európával találtuk magunkat szembe és oldalunkon csak egyet: a szövetségi hűségről hires német nemzetet. Ki ne tudná, hogy nyomban lerántottuk a leplet a hirhedt entente nemtelen szándékáról, természetellenes csoportosulásáról diplomáciai fondorlatairól és azóta áll a nagy küzdelem vizen, szárazon és levegőben csodálatos hősiességgel.

Mintha megismétlődnék a történelem! A magyar nemzet, melynek az a szerep jutott, hogy megvédje a

36