Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-05-15 / 20. szám
20. szám. A beteghez lépek. Hogy felvillant, a megnyugvás érzetével telt el szegénynek az arca, mikor saját hitü lelkészét meglátta. Kezemet megragadja, csókolja örömében. Leülök hozzá, az apáca midőn látja, hogy illetékes vette át hivatása teljesítését, szerényen elhúzódik. Beszélek a beteggel, elmondja sorsát, egyszerű, felsőozori földmives fia, kedves öreg szüleiért aggódik, őket, szerető testvéreit áldja, csókoltatja. Kér, tudassam, nyugtassam meg őket. (Megtettem, a felsőozori lelkész úrnak írtam, remélem megtette ő is.) Érzi, hogy élete végső órája közeledik, megtette kötelességét szerető hazájáért, a Krisztusban akar meghalni, kéri az Úr szent vacsorájának kiszolgáltatását. Előkészítem, vigasztalom, nyugtatom, bünbánatra intem. Hangom, beszédem az éjjeli csendben annál erősebb, szinte visszhangzik a nagy teremben s észre- veszem, hogy az előbb alvók is fölébredtek, hallgatnak, figyelnek, de sőt a mellék szoba nyitott ajtajánál csoportban állva kiváncsi érdeklődéssel hallgatnak és figye nek az apácák is. S én szóltam az alkalomhoz mérten, emelkedett hangon a Krisztus haláláról, feltámadásáról, lelkünk orvosáról, biinbána!ról, hitről, Isten kegyelméről, üdvről, örök életről, az életről, mely a halál felett is győzedelmeskedik. Ájtatos szent, gyónó katonám minden figyelme szavaimra irányul, arcán látom a boldogító megnyugvást, hitében miként egyesül megváltó urával, a Jézussal. Ö valóban a megszentelt kenyér és bor jelképe a'att, a Krisztus valóságos testét és vérét élvezte. Most már nyugodtan halok meg, mondotta öntudatosan. Ismételten szüleiről, testvéreiről áldással emlékezett meg. Ott állok még egy ideig, láttam nyugodtságát, mellyel sorsát vise i: láttam, hogy nem fog sokáig tartani utolsó küzdelme, megáldottam, elbúcsúztam tőle, azzal a biztatással, hogy reggel meglátogatom. Hálát, köszönetét rebegett ajka. Másnap, virágvasárnap lévén, elvégeztem a reggeli templomi istentiszteletet, úrvacsorát, elszaladtam a kórházba érdeklődni a beteg katona iránt. A főnöknő fogad, s több apáca társaságában a következő beszéd folyt le köztünk. Nemsokára ahogy elment tisztelendő úr, reggel 4 órakor meghalt Obert János. Oly nyugodtan, szépen halt meg ez a lutheránus katona, mint eddig egysem. Lássa — mondtam én — tisztelendő Máter, mégsem lehet kárhoztatható eretnek az az evangélikus hit, vallás mely ily bátor, hü katonákat nevel, mely a haldoklónak is ily megnyugvást, boldogságot nyújt! Megfogva kezem, mondta ő, nem örülök, hogy láttam és hallottam a szép urvacsorai szertartást. Megírtam ezen esetet azért, hogy a hazájáért vitézül harcoló, életét feláldozó bátor katonának, a halálig hithü evangélikusnak Obert Jánosnak emlékét itt is megörökítsem. Megérdemli azt. Egyszeri! népfia de derék becsületes katona, jó honpolgár, tántorit- hatlan evangélikus volt. Megírtam elismerésül annak az egyháznak, amely ily jó honpolgárokat és hithü evangélikusokat nevel. Félre a nagyhangú frázisokkal, azzal, mely a legszentebb hazafiságot is csak üzletnek kapaszkodó létr nak tekinti és használja. De félre a minden hazafiságot tagadó kozmopolitizmussal is. Mily szánalomra méltó alakok azok, kiknek a világ felfordulásban nincs hazájuk, nincs édes, boldog otthonuk. Félre a sok üres sallanggal, hazugsággal, nagy képüsködéssel. A csalhatatlan római pápát, a mozdulatlan Dalai-lámák szerepe rég lejárt. E világháború lezajlása után nem ezek moh lepte kriptái, hanem a Jézus megnyílott sírja, a feltámadott Jézus s az ő nevében bátran, híven hazájukért, az igazságért elhaltak véráldozata fog új életet támasztani. Amelyik egyház minél hivebb evangéliumi, krisztusi hitet, szilárdabb boldogító reményt, tisztább, nemesebb érzületet, becsületesebb meggyőződést tudott eddig és fog tudni tovább híveinek lelkében, szivében beleplántálni, nevelni és megerősíteni, az az egyház, az a vallás fog az uj életben, az új évben megmaradni, s megnyugodhatunk csak az érdemes is az életre. Statisztikai közleményeimben gyakran aggódó hang vonul végig hazai evangélikus egyházunk jövő sorsa iránt, ám a mai véres háborúban számtalanszor közvetlenül látva és tapasztalva a hazájukért bátran küzdő és örömest meghaló Obert Jánosok buzgó evangéliumi hitét, szeretetét luteránus egyházukhoz, vallásukhoz hiszem, bizton reményiem, hogy a jövő, bármilyen kimenetele lesz a háborúnak csak megújhodást, felvirágzást hozhat hazai evangélikus egyházunkra nézve is. De ha ezt akarjuk elérni, használjuk fel különösen a jelen nagyon is alkalmatos időt. Ne kíméljünk semmi fáradságot és költséget abból a célból, hogy ebben a nagyon is alkalmatos időben juttassuk el az evangéliumot mindenüvé, a hová csak lehet. Vetés ideje ez, melyből gazdag aratás fog következni. Sajnálatra méltó szomorú tünet, hogy ennek sürgetése, e felett elhangzott panaszkodás tekintélyt romboló támadásnak minősíttetett. Fordítsunk nagyobb figyelmet a no nevelésre egyházi szempontból, mely eddig a főleg fi nevelésre fordított figyelem mellett sajnos elhanyagolásban részesült. Állítsuk szervesebb viszonyban a nőt egyházunk tevékenységébe. Én mindazon ellenszenv dacára, mely- lyel mi az apácák iránt viseltetünk, a rám. kath. egyház szempontjából azt az önfeláldozó szolgálat készséget, hűséget lemondást és odaadást, melyet e nők egyházuk érdekében kifejtenek, csak tisztelni és becsülni tudom. Hogy kárunkra van nékünk, nem jogosít fel az elitélésre, legfeljebb arra, hogy az ellenfél alkalmas eszközeit és szerveit a magunk módja szerint felhasználjuk és alkalmazzuk. De különben tudjuk, hogy az ős keresztyén egyházban a püspökök és presby312 311
