Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-05-08 / 19. szám
19. szám. Nem egyházi szervezetünkben rejlő hiba ez, hiszen a reformátusoknak is csak olyan az egyházi szervezetük, csak olyan nehézkes az adminisztrációjuk, csak olyan hatáskörű espereseik és püspökeik vannak mint nekünk. Amit eddig elősoroltunk, az mind csak mozaikdarab és tükörcserép. Csak részben mutatja, mit tesz és mit nem tesz a mi egyházunk. Ezeknél a dolgoknál so'<kal fontosabb az az egyéni munka, amit nem hivatalok, hanem egyének végeznek. A szervezet amúgy is csak a kereteket adja meg, melyeket az egyéni buzgóság tölt meg tartalommal. Tartalom dolgában bizonnyára jobban állunk! .. A papok, akiket oly sokszor megszóltak és lemosolyogtak, akiknek zöldbe játszó Lutherkabátjain és százféle kalapján annyiszor megbotránkoztak s akiket a legszívesebben uniformisokba bujtattak s a szükséghez képest az egyformaság kedvéért hol megnyujtottak, hol pedig egy kicsit megfaragtak volna, most megfakult papi köntöseik és megkopott kalapjuk dacára megmutatják, hogy eszük, szivük a helyén van s megbecsülhetetlen szolgálatokat tesznek egyházunknak. Egy katonalelkészünk már az életével fizetett, többen nehéz betegen voltak kénytelenek a munkát abbahagyni. Az itthonmaradottak közül a miskolci papról azt olvassuk, hogy karácsony előtt való nap huszonöt beszédet mondott négy vagy öt nyelven. Tudunk olyanról, aki a maga költségén látogatja s látja el híveit vallásos olvasmányokkal, a harmadik híveinek atyai barátja és segítője minden ügyes-bajos dolgukban. A templom sem üres, a prédikáció sem a régi, az imádság sem agendából olvasott, hanem szívből fakadó. Az egyház a papok által teljesen beleélte magát ezekbe a nagy időkbe, hogyha a szervezete nem felel is meg mindenben a várakozásoknak. Nagy dolog az is. hogy a háború különben is klasszikus talaja a vallásosság újjászületésének. Mi az igazi háborús vallásosságot a hadseregek biztos oltalma alatt nem látjuk a maga valóságában, azt azonban itthon is mindnyájan érezzük, hogy az élő Isten kezében vagyunk. Máskor is ő vigyázott ránk s ő intézte sorsunkat, de ezt nem éreztük úgy mint most. Egész vallásosságunk most nem olyan múltba tekintő, a múlt emlékein épülő és hagyományokhoz kötött, mint csendes időkben. Eddig ahhoz voltunk szokva, hogy az élő Istent nem a magunk egyéni életének lágy fuvallataiban és csendes folyásában keressük és sejtsük meg. A lába nyomát régmúlt hőskorokban kutattuk, a beszédét szent könyvek lapjain olvastuk. Ma már mintha csak viharokban járt volna közöttünk az Isten s csak nagy katasztrófák riasztottak rá bennünket, hogy az isteni gondviselés kérdésével reálisan s egyénítő modorban foglalkozzunk. Most itt a vihar, itt van közöttünk az élő Isten, most itt jelenti ki magát a háború megrendítő tényei- ben. Az Istennek eme szentséges jelenlétét kell meg295 látnunk és kifejezésre juttatnunk. Az egyház most ennek a most folyamatban levő isteni kinyilatkoztatásnak a szervévé kell, hogy avassa magát. Ha ezt megtenné, ha ezt a hivatását megértené és teljesítené, akkor alkalmazkodnék igazán azokhoz a nagy időkhöz s töltené be azt a legsajátosabb vallásos feladatát, amelyet ebben az órában teljesítenie kell. Nem csőd ez tehát, ami ezekben a napokban az egyházra vár, hanem új feladatok egész tömege. A kozmopolitikus összetartás lepedője, amely ugyan sohasem volt foltozás és szakadás nélkül, rongyokra szakadt, de a lelkek bátorításának, gyógyításának és az élő Istenhez való vezetésének a munkájára most ütött az óra, itt a szent alkalom. Sz. L. A vallás feltámadása. Abban az apotheozisban, melyben — hitünk és reményünk szerint — a borzalmas világháború, minket gyönyörködtetve végződni fog, ragyogó diadém- mal övezetien fog tündökölni a legnagyobb dicsőséggel a harcból elsőnek kikerült győző hatalom: a vallás. Amit a XX-ik század szégyenletes kultúrája és nevetséges humanizmusa szükségszerüleg keresztre feszitett, ime az támad fel elsőnek a háború után, hogy a maga kifogyhatatlan melegével és forró tiszteletével uj életet sarjasszon a halál borzasztó enyészete felett. Amint a pogány százados első volt az elsők között, ki az elsötétült kereszt alatt lelkesedve tett hitvallást Krisztus, istenségéről — úgy a kezét e világ üterén tartó világi sajtó az első volt, mely megérezve e világ megsebzett közérzetét, s annak csodálatos metamorfózisát, hangosan jelenti be a zűrzavaros chaosba ezt a nagy igazságot, hogy: a vallás, mint Isten legszebb ajándéka, ma mindennél közkedveltebb kincse lett az egész világnak s mint ilyen, ma diadalmasabb hatalom, mint volt valaha. Nagy szó ez bizonyára ama sajtó részéről, mely eleddig ugyancsak épen a közfelfogás és hangulat hatása alatt — a béke időszakában — oly bátran mondotta ki az anatémát arra a vallásra, mely önmagát a felekezetek gépezetébe beőrölve, rideg formalizmussá lett s mint ilyen elvesztette hatalmát az emberi jóság és szelídség irányításában. A sajtó ez uj hitvallása eléggé közismert. Minden lap minden hasábja hirdeti a vallás szentségét, szükségességének diadalmas feltámadását. A legmegragadóbban azonban az „Est“ cimü lap 104-ik számának vezércikkében az alább idézett szavak fejezték ki ezt: „Isten, aki egy, akit csak az emberek imádnak különféleképpen, már eddig is győzött a háborúban. Az egész világ, mint egy kórus dicsőíti Istent és kéri gyors segítségét. A vallás soha sem volt oly diadalmas, mint most. Lefoszlott róla a szertartások minden cicomája, megszabadult minden 296 \ .. iil ' ' ä
