Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-05-08 / 19. szám
19. szám. artisztikus elemétől s a formáktól, amelyek a hitet felekezetekké osztották. Bármily nagy veszekedés és felfordulás van is a gyermekszobában, Isten megmaradt mindnyájunk apjának.“ E pár sor nem egyszerű magánközlemény. Nemcsak az írónak érzelmi megnyilvánulása. Sokkal több ennél. Egy uj világ evangéliuma, mely eléggé érdemes arra, hogy előtte a vallás szervezetei: a felekezetek egy pillanatra megálljának s hosszabb kommentárokban keressék annak igazi értelmét. Mert szerény nézetem szerint ezekben a sorokban rendkívül sok van mondva. Sok vád, mely szomorú szemrehányással mutat rá a múlt szertartásainak cicomájára, az artisztikus elemekre, a haszon nélküli külső formákra, melyeknek tulajdonítható az a megerősödött emberi gonoszság, mely a maga féktelenségében oly bátran idézhette elő e borzalmas háború kitörését. A múlt e megfertőzött vallása felett mondott ítéletet a világtörténelem — a most folyó küzdelem által — mikor a háború hajmeresztő kegyetlenkedéseiben kézzelfoghatólag bizonyította az ilyirányu vallásos ku'tusz értéktelenségét, mely előtt ma az összes egyházfelekezeteknek szégyenkezve kell megállaniok, töredelmesen elzengve a nehéz, de annyira igaz: (mea culpa-t.) Mert, hogy az evangélium vallása Krisztus szavai szerint nem kovásszá lett, minek rendelve vala, hanem megmérgezett penésszé, mely a keletés helyett e világ tésztáját összerontotta, annak oka — bármennyire is fáj bevallani, — mégis csak -az egyház volt, melynek ezer felekezete között a földi hatalom proklamálásával megindult a versengés, odaállítva ezzel a mennyei igazságok hirdetése mellé a felekezeti hatalmi érdekek fstápolását, mely a maga harcoló jellemvonásával e^omályositotta a főtörekvést: az igehirdetést, melynek egyetlen melegágya lehetett volna csak: a felebaráti és felekezeti béke. Ennek a téves és átkos munkának épülete, mely a béke-idő •egyházi tevékenységének javarészét foglalta le — roppant össze a kiütött háborúban, mint amily biztos robbanással pattan el Madács: „Ember tragédiájáéban az élet titkát kereső tudós kezében a tulhevitett lombik. Nem csoda! Külön útra lépett az egyház, más utón futott előre a társadalom. Ez az egyházat mint vak vezért gúnyolta, az egyház viszont a társadalomban a tékozló fiút becsmérelte. Jönni kellett tehát a nagy krízisnek, a háboruak, mely a világot sokkal hamarább, mint ahogy remélni lehete t, terelte arra az útra, melyen a vallást ismét megtalálhafta. A napi sajtó már bejelenti a nagy felébredést, e világ eszméletét, mellyel az igazi vallás iránt csőd dalos rajongással viseltetik „Az egész világ, mint egy kórus dicsőiti istent és kéri gyors segítségét. A vallás sohasem volt oly diadalmas, mint most.“ — Hát reánk nézve: evangeliom ez, semmi más. Ám ha e világban ütött a megújulás a feltámadás órája, váljon az egyház is ez uj élet kezdetén, össze297 omlott munkájának elégett üszkein keseregve képes lesz-e a feltámadásra? Az egyház, mely sírba tétetett eddigi gyarló és reménytelen munkájában, fel fog-e majd kelni e sírból megdicsőült testtel: megváltozott élettevékenységgel? Képes lesz-e a hitet a felekezeti egyoldalúság béklyóitól megszabadítva az igazi krisztusi béke és szeretet kelyhében odanyujtani hivei sziveinek ? Avagy akkor, a mikor a világ v?llási szomja újjászületett, az egyház régi feladatában továbbra is csökönyösen megmaradni óhajt? Továbbra is tombolni fog a léleknélküli kultus ? Ezután is bírókra fog menni a lélekhalászat? Ezután is a felekezetek számának szaporítása lesz a legüdvösebb feladata tevékenységének? A fényben, tekintélyben és hatalomban fogjuk-e megtalálni ezután is az egyház felvirágzását? Egyszóval: csak az egyház nem fog változni a teljes átváltozásban? Vigyázzunk, erősen vigyázzunk! Mert* ha most a ll-ik ezred év végén, a nagy világkatasztrófa után is a vallás után szomjazó világnak az egyház ismét önmagát kezdi nyújtani a Krisztus evangéliuma helyett, ha ott kezdi az uj és talán utolsó fejezetet, hol a régit abbanhagyta, ha megint kezdetét veszi a kegyetlen felebaiáti és felekezeti harc, ha az egyház újra csalétket nyújt a vallás után rajongó lelkeknek — akkor meg lehetünk előre győződve arról, hogy a következő világtragédia az egyház megsemmisülésében fog kifejezésre jutni. Most az Isten kegyelmet gyakorolt az egyház eddigi munkája felett. A világháború felébresztette a világ lelkiéletét s át kell hogy formálja az egyház eddigi munkásságát is. A kegyelem után aztán már csak a büntetés jöhet. Ép ezért a keresztyén egyház egyeteme hallgassa meg és értse meg e világnak az igazi vallásosság után epekedő szomját és vágyát. A vallás legyen az élő hit birtokosa. Az egyház; a szeretet temploma. Az ur szolgái legyenek az emberiség krisztusi lelkületű apostolai. A felekezetek a testvéri szeretet melegágyai. Egymásért és ne egymás ellen küzdjenek. Ne önmaguk, de Isten dicsőségéért s a szomjazó lelkek vallásos kielégítéséért harcoljanak. A legnagyobb egyház legyen ez uj munkában a legelső, a legkisebb e munkában a példaadó. Hát csak a harcban, a katonai uniformisban legyen egység és békesség? A keresztyén vallás a békesség vallása — s mégis a békében kultiválja leginkább a békétlenséget. A keresztyén vallás a szeretet vallása — s a szeretet jelszava alatt tombolt leginkább a szeretetlen- ség. Miért? Azért, mert az egyház szervezeti tökéletlensége megbénította a tiszta vallás és hit emberfeletti hatalmát. Feltámadt-e hát most e világ az igazi vallás számára? Ha igen, úgy támadjon fel a keresztyén egyház is a világ igazi és egyetlen boldogságára! Kiss Béla. 298
