Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-04-17 / 16. szám
16. szám. kötet részére fentebb kiszolgáltatott köteles és őszinte elismerés visszavonásának, vagy módosításának tartani. Mert a kötetet magát egészben az alább elmondandók dacára is fontos és értékes dokumentumnak, összeállítását pedig az agilis szerkesztő elismerésre méltó érdemének tartjuk. Az első megjegyzést legyen szabad ahhoz a tényhez fűznünk, hogy a kötetben van két idegen minta után készült beszd is. Az egyiknek a végére az van odaírva: „Egyes részek Hesselbacher után“, a másikára: „Tárgyalás Dipper nyomán.“ Az mindenesetre örvendetes, hogy Gerock és Ahlfelq’ nevével bár nem találkozunk, azonban a Diperre és Hesselbacherre való hivatkozás is feltűnő. Azaz hogy a hivatkozás becsületes dolog, s csak az a furcsa, hogy az új szövetség írástudói még most sem tettek le arról a sokszor igen rossz szokásukról, hogy saját egyéni meggyőződésök, érzéseik és gondolataik szavakba foglalása, saját lelki kincseik napfényre hozása helyett idegen minták és úttörők gondolatait adoptálják, s azokkal aratnak néha — nagyszerű sikereket. A jó szónokok utánzása, kipróbált és nyilvánosságra megérett gondolatok eltanu- lása részben erény, részben hiba. Szép az, hogyha valaki a maga földhözragadt gondolatai helyett mások eszméinek a szárnyalásával épiti a gyülekezetei. A gyülekezet ugyanis jól jár a cserével. Ha azonban más szempontból nézzük a dolgot, ez az eljárás nem felel meg annak az ideálnak, mint mi magunknak < gy prot. lelkész önállóságától, theologiai és tudományos munkájáról, hitének és meggyőződésének a szilárdságáról és lelkipásztori képességeiről magturknak alkotunk és kell hogy a’kossunk. Azt hiszem, nem járok messze az igazságtó', hogyha azt állitom, hogy theologiai tudományunk pangása, minden szellemi lüktető élet hiánya és a prot. papság ellen való sok támadás részben való létjogosultsága abban a tényben leli magyarázatát, hogy sokan, nagyon sokan ilyen bevált és elismert nagyságokra bizz k rá magukat. . . Békés időben jó öreg Ahlfeldeket és a „Mancherlei Gaben und ein Geist“ különböző köteteit forgatják, ahelyett, hogy maguk töprengenének és imák beszédeiket. A mankókra való tám-szkodá-d megszokják theologus korukban s sok ok miatt soha többé le nem szoknak róla. Ezt a gyengeséget az üzleti vállalkozás kihasználja : tömegesen gyártja a prédikációs könyveket, s ráneveli az olvasóközönséget, hogy egyedüli hasznos szellemi tápláléknak a prédikációs köteteket tartsa. Kiadóink úsznak az árral. Tankönyv és prédikáció — ez az ő szakmájuk. Pedig egy kis idealizmus és theologiai tájékozottsággal kapcsolatos üzleti érzék megtanítaná őket arra, hogy a prédikációs könyv nem jó eledel. Hamar eltelik vele az ember és egy bizonyos idő múlva nem vásárol folyton új meg új könyveket, hanem — a régieket veszi elő. Ha ehelyett a theologiával és problémáival való foglalkozásra nevelnék a könyv247 vásárló közönséget, akkor oly éhséget keltenének benne, amely nem oly hamar talál kielégít érést! . . . De.’érjünk vissza az önállóság kérdéséhez. Igehirdetésünk nagy hiánya ez és kü önösen feltűnő ilyen történeti időkben. Hogy még ilyenkor sincs mindenkinek legalább annyi saját mondani valója, amennyit kinyomatni jónak lát!! . . De mondhatjuk a mostani időt szentnek is, mert érezvén érezzük, hogy a mindenható Isten jár közöttünk s cselekszik velünk és általunk olyan dolgokat, amelyekhez képest Izráel hadakozásai egészen eltörpülnek. Ha szent az idő, ha az élő Isten nyilatkoztatja ki magát a történésekben, ha mi az ő akaratának az eszközei s ha a papok az ő beszédének, a történésekben elrejtett szándékainak a magyarázói, akkor meg különösen nagy gyengéje az igehirdetésnek, hogyha nem ennek a revelációnak a tolmácsolására törekszik, hanem megelégszik mások gondolatainak adoptálásával. Magában a kötetben csak két kimondott példa van erre a tényre. Azonban ez a két eset is több, mintamennyit ellentmondás nélkül most el lehet viselni. A másik benyom ás, melyről szólni akarok, szintén nem a kötetre, hanem magára az igehirdetésre vonatkozik. Ha sok egyházi beszédet lát egy halomban az ember, s elkezdi olvasgatni őket, hamarosan két dolog ijeszti meg. Az egyik — ami bizonyos szempontból erény — olyankor azonban, mikor minden gondolatunkat a jelen nagy eseményei és a jövő rettenetes bizonytalanságai tartják lekötve, mint a hallgatók lelki állapot »hoz szükséges alkalmazkodás hiánya tűnik fel s ez a tulságba vitt biblici’ás. A másik pedig az a megfigyelés, hogy a prédikáció úgy az előttünk fekvő sok egynemű és egy gondolatkörben mozgó beszédből, mint pedig józan megfontolás alapján Ítélve inkább múló hatásokra, pillanatnyi benyomások, futó érzések felköltésére, mint komoly és na^y horderejű kérdések mélyen járó megvitatására szolgáló műfaj. Mint beszéd, a szószéken kitörűlhetetlen hatást tehet, papírra vetve azonban igen sok esetben — könnyűnek találtatik. Nagyobb tömegben különösen feltűnő a beszédek theologiai, filozófiai, lélektani, történeti, szóval tudományos és szolid megalapozottságának a hiánya. Ez nem egyik vagy másik prédikációs kötet hiánya, hanem általános hiba és szükségszerű következmény. Tizenöt-husz perc alatt nem lehet se egy háborús, se egy vallásos kérdés népszerű s amellett mégis alapos tárgyalásába elmerülni. A hallgatók figyelmének az ellankadásával vele jár az is, hogy könnyebben kielégíthetők s hogy a pap is könnyebben veheti a dolgát. Ez Luther korának az igehirdetéséhez képest, amikor egy órás, másfél órás beszéd volt a szabály — nagy visszaesés, ami miatt nemcsak a hallgatókra kell ráolvasni az epistolát, hanem magunk is restelkedhetünk. Holott most ugye nyilvánvaló, hogy van mondanivalónk, van hallgatóságunk is . . . Talán most volna itt az alkalom arra, 248
