Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)

1915-04-10 / 15. szám

15. szám.

azzal a határozott kikötéssel, hogy annak kamatai kizárólag a budai ev. egyházközség kebeléből alakítandó kelenföldi lelkészi kör vagy külön egyházközség céljaira fordíthatók csak. A megboldogult annak idején úgy rendelkezett, hogy ez „Ihász György alapítvány“ kamatait halála bekövetkeztéig ő élvezi, azután addig mig a kelenföldi egyházi alakulat létre nem jön, a kamatok a tőkéhez csatoltassanak. Az elhunyt alapit- ványozó egyetlen leánya s a hagyaték nagyobb részének örököse, nemcsak hozzájárult elhunyt apja végakaratához, hanem a hagyatéki tárgyalás alkalmával maga is a „Kelenföldi Templomépitő Egyesület“ alapitó tagjainak sorába, lépett s ezen a címen 100 koronát juttat az egyesületnek.

Ihász György a nagylelkű adományozó igen változatos, küzdelmes életpályát futott meg. Várpalotán, Veszprémvármegyében született ősi evangélikus családból, melyben az egyházhoz való ragaszkodás megingathatatlan családi hagyomány számba ment. Székes- fehérvárt, mint pincér kezdte meg pályáját s utóbb Budapestre került. Itt folytonosan képezte magát s valami őseredeti energia tüzelte, hogy előbbre jusson. Hosszas küzködés után megalapította a „Vendéglősök Lapja“ c. szakújságot s szinte lehetetlen állapotok között fenn is tartotta. Hozzáértő szakemberek tanúsága szerint nagy része volt vendéglősiparunk megmagya- rositásában. Mikor már valamelyes neve volt a vendéglős világban, akkor kezdettek a szakegyesületi gyűléseken „wegen dem Ihász ungarisch zu sprechen.“ Bennünket azonban ebbeli szereplése sokkal kevésbbé érdekel, mint az az egész küzdelmes, hányatott, a szenvedések tüzében égett életet megnemesitő vonás, hogy a megboldogult egyházához mennyire ragaszkodott. Tüzes „lutheránus“ volt s ahol csak megfordult, mindened heves, kemény vitákat állott azokkal, akik Luther szédítő nagyságáról, vagy a magyar evangélikus egyház culturtörténelmi jelentőségéről máskép vélekedtek mint ő. Budapestnek úgyszólván minden evangélikus lelkésze ismerte őt; a templomoknak szorgalmas látogatója volt, a Kispest—erzsébetfalvai egyház- községben presbyteri hivatalt is viselt s utoljára a „Kelenföldi Templomépitő Egyesület választmányi tagjává is megválasztották.

Élete vége felé jóformán mindennel és mindenkivel meghasonlott, de elsötétült világnézlete egyházához való vonzódását be nem árnyékolta sőt annál tisztábban kiemelte. Kemény munkával s példás takarékosággal szerzett tisztes vagyona felett sokféleképen akart rendelkezni, de változó tervei között változatlanul állott mindig az a szándéka, hogy egyháza céljaira nagyobb összeget fog hagyni. „Fiuutódot szentegyházamnak nem hagyhatok — mondá, egyetlen leányom más valláson van, igy kell hát végtelen hálámat iránta lerónom.“ E sorok írója lelkészi hivatásából folyólag sokszor üldögélt a megboldogultnak kinos betegágya mellett és

227

sokat épült törhetetlen evangélikus hithüségén. Örökre feledhetetlen lesz az a délelőtti óra, mikor kedves éneke az „Isten fölséges adománya“ szépségeit fejtegette előttem, s mikor egy téli estén azokat a zsoltárokat keresgélte ki, amikben a beteg embernek vigasztalása van. Ahogy pedig egyházunk berendezkedésének minden csinját-binját ismerte, az egyenesen bámulatra méltó volt.

Március 16-án helyeztük örökjnyugalomra a farkasréti temetőben. Sok kinos szenvedése után örök megnyugvást hozott neki a temető, s örök emléket biztosit neki egyházszeretetéről az utódoknak is tanúskodó hagyománya. Követendő példát vehetnének róla mindazok, akik földi javak birtokában közel érzik magukhoz az élet és halál Urának haza hívó szózatát. Hiszen elegen vagyunk, akik tudjuk, hogy mily sokat köszönünk evangélikus egyházunknak, de csak nagyon kevesen akadnak, akik tettekben is kifejezésre juttatják hálájukat dicsőséges múltú s elszomorítóan sivár jelenü egyházunk iránt.

Ö ezt igazán megtette. Legyen áldott emlékezete, s legyen Isten gazdag áldása nagylelkű hagyományán!

Sz. Q.

VILBQERŐK.

Megindult im a viiágtengely,

Harsog, miként a világtenger,

Világerő forgatja, hajtja — nemzetek sorsa fordul rajta.

Megindult im a világhenger Törik alatta állat, ember,

R vér alatta ki nem szárad —

R világhenger el nem fárad.

Megmozdult im a világrosta,

Rázkódnak rajt' a népek sorba,

Keresztül hull: vér bosszú, harag —

De a szinjava — az fennmarad.

Országok teste szakad ketté, nemzetek szive lesz repedté,

Vérföld alatt a népek teste —

Világeke hogy általnyeste.

Világorkán, hogy sir és bömböl ;

Porszemet zúz a sziklatömbbó'l,

Népek üstökét tépi, rázza —

E világot de megtépázza.

. . . Tengely leperg, az eke akad,

Henger megáll, a rosta szakad,

Orkán elül — a fáradságtói Lihegünk majd, ha mind átgázolt:,—

Ki indított világerőket? ő világromlás kivel dől meg?

(Jj világot ki emel mélybői :

Igazságot a bűnből, vérből ? . . >

Világerőkkel ki pusztít s hagy:

Erős Isten, az te vagy, te vagy ! ítéleted el sohsem késik :

Kikeleszted a kor vetésit.

S ha — kik maradunk — majd megállunk Romok fölött és perbe szállunk Veled Erős, hogy mért ezt hagytad ?

Mondod : vetettéi : ezt arattad.

. . . Tengelyed zug, zörg s rajta sorba Tűnik s merül fel népek sorsa . . .

Emeld e népet, mentsd meg rajta,

Derüljön reá béke napja! TRS K.

228