Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-04-10 / 15. szám
Mostári levelek. ii. Körutazás. Csönd voit a határon, amikor vonatunk lassan elindult Mostarból délfelé. Aminthogy itt a fekete hegyek között mindig csönd van. Ezt az országot az Isten „megáldotta — kővel“, amint egy magyar baka egy alkalommal mondotta. A kopár hegyeken legfeljebb ha néha-néha egy-egy csenevész cserje dugja föl a fejét, de az is olyan, mintha bocsánatot akarna kérni, hogy idemerészkedett. A sziklák között egynéhány fűszál félénken húzódik meg. De az elegendő ahhoz, hogy a juh és kecskepásztorok nyájaikat kiterelgessék a hegyoldalba. Riadt természetű asszonyok és pásztorgyerekek tekintgetnek a sziklák mögül a szuszogó vonat ulán, amely mint valami fáradt sikló mászik lassan fölfelé, mindig magasabbra. Minthogyha a napsugár bántaná folyton bújócskát játszik. Egyik alagútból ki, a másikba be. Az alagutak szájánál mindenhol rendületlen nyugalommal állanak a bosnyák és dalmát népfölkelők. Egy kanyarulatnál szemünk hirtelen egy völgykatlanba téved. Végtelennek látszó zöldes tóféle kerül élénk. Nézem az órát. Pontosan három és fél órát utazunk a hegygerincen s a tó még mindig előttünk van. Megfoghatatlan. Kutatok földrajzi emlékeim között, de sehogy sem tudom kisütni, micsoda viz lehet ez. Ategkérdem a kalauztól. „Nem állandó viz ez kérem“ — mondja németül. „Télen át majdnem az összes hercegovinál medencék megtelnek vízzel. Tavasszal azután lassan beszivárog a földbe s pompás termőföld marad utána. A gabpna itt kétszer is érik egy nyáron.“ Csupa kiáltó ellentét ez az ország. Fenn a legvadabb kopárság. Lenn búja növényzet. Éppen negyedszer láttam már ezeket a tájakat. Havonta látogatom meg az evang. és ref. híveket Trebinjén, Bileken, Nemesinjén (legközelebb Stolacra és Kotovácra is el kell néznem, de ezidő szerint a hó miatt a hegyi szerpentinek csaknem járhatlanok). Talán érdekelni fogja az „Evang. Lap“ olvasóit, hogy mit is dolgozhat egy evang. tábori lelkész Hercegovinában. Január 1-én vonultam be Mostárba. S noha már akkor több hónapja harcban, állottunk, ezen az egész n?gy területen én voltam az első prot. tábori lelkész. Pedig híveket jócskán találtam. Sebesült és beteg a mostári, trebinjei, bilkei stb. kórházakban most nagyon kevés van. Jelenleg meglehetős „szélcsend“ van errefelé. S aminthogy ezek a kórházak a harctér első biztos állomásai, a sebesülteket, mihelyt lehetséges Magyarországba és Ausztriába szállítják. De ezért — sajnos — még így is találtam 30-nál több hívet a mostári nagy kórházban. Egynéhányat közülök azóta el is hántoltunk. Tevékenységem súlypontja egyelőre inkább a készenlétben lévő katonaságra esik. Február 229 elején vonult be Castelnuovoba egy református, márc. elején Trebinjébe egy erdélyi szász tábori lelkész s így munkánk már egy kissé megoszlik. Utóbbi azonban - sajnos — a magyar híveket nem igen tudja ellátni. Mostárban momentán k. b. 700 protestáns katonám van (550 magyar, 150 német), Trebinjében k. b. 600 (450 magyar, 150 német), Bileken 600 (400 magyar, 200 német), Nevesinjén 60 (55 magyar, 5 német) s Kotovacon és Stolacon, ahová az út nehézségei miatt eddig még nem juthattam, a statisztikai kimutatás szerint szintén vagy 600—700. Nyelvi nehézséggel tehát nem kell küzdenem, mert eddig mindössze 15—20 tót hívővel találkoztam, akik azonban tökéletesen jártasak a magyar nyelvben is. Anyaegyházamban (Mostár) és leányegyházaimban már egész kis gyülekezeti életet teremtettünk. Hétköznapokon meglehetősen bajos a legénységgel érintkezésbe jutni, mert legnagyobb része fenn van az u. n. „Werkek“-en. Tehát istentiszteleti sorrendet adattam ki parancsban, mely szerint a hónap első vasárnapján magyar, utolsó vasárnapján német istentiszteletet tartunk. Kivételt az ünnepek képeznek. A közbeeső hetek és vasárnapokon a „vidéki“ híveket látogatom. Minthogy azonban ezeken az istentiszteleken csak azok vehetnek részt, akik éppen azon a vasárnapon szabadok, szolgálatban nincsenek, gyakran megesik, hogy olyan legénységnek beszélek, akik először jelennek meg istentiszeletemen, úgy, hogy minden istentisztelet után úrvacsorát is osztok (vegyesen ostyával és kenyérrel). Néha — ha a „Festungs-Kommando“ megadja rá az engedélyt, magukban a tüzérségi „Werk“-ekben is fölkeresem hívőinket. Tartok ezenkívül időnként helyőrségi kórházunkban is istentiszteleteket a járóbetegek és betegápoló katonák részere. Az istentiszteletek helyiségei különbözők. Afos- tárban a „Polgári ALigyar-Egyesület" jóvoltából az ő helyiségük nagytermében, egyesült kaszárnyákban, fabarakkokban, sziklába vájt legénységi szobákban, betegszobákban és — a szabad ég alait prédikálunk és imádkozunk. A legénység „eltolások“ következtében a várakban és helyőrségekben gyakran változik. Átvonulók- nak, újoncoknak eskütétel előtt gyakran tartunk istentiszteleteket. Hét napja tértem vissza körútamról, miután bőven volt részünk hóban, fagyban, nyári melegben, vasúinkban, fogatokban, személy- és teherautókban. Tudj’ Isten, az ember szívesen tűr hideget, meleget, olykor nélkülözést, sőt — amint az utolsó libeki útunk beszélhetne róla — komoly veszedelmeket, hogyha a parancsnokoknál azt a lekötelező szívességet, a legénységnél azt a szent lelkesedést, őszinte örömöt és azt a szomjat az evangélium után tapasztalja, aminek tanúja vagyok minden egyes alkalommal. Sokaknál az ember puszta megjelenése elégséges ahhoz, hogy 230
