Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-07-25 / 30. szám
1914. julius 25. Evangélikus Lap. 30. sz. 3. oldal A vezetőség kétségtelenül egy pontosan kidolgozott progranimot állított szemei elé a célt, a cél elérésének módozatait illetőleg. Hisszük s meg vagyunk győződve, hogy e terv mindenképen helyes, bölcs, célravezető. Nem lesz azonban talán még sem egészen fölösleges, ha néhány szóban papírra vetjük mi is, mit varunk mi a világiaktól, hogy gondoljuk a kitűzött szent célt elérhetőnek? Az egymás véleményeinek megismerése csak a munka előnyére válhat. S különben is munkásságunk, már t. i. a világi és lelkészi elemes emmi esetre sem lehet egymástól izolált, hanem csak egymás mellett paralellen haladó, különben nem lesz eredményes. Egy érzület, egy vágy kell, hogy hevítse a lelkeket: egyházunk megmentése, uj életre keltése. Ez a közös cél pedig nem engedhet meg semmiféle exlusivitást, féltékenykedést, ellentétes szerepkört. Hál’ Istennek ez a nyavalya még nem fészkelte bele magát egyházunk testébe. A hierarchia és küriarchia harca letűnt. Vajha soha se is támadna fel! Nógrád világi urai lelkesedéssel jöttek össze a hivó szóra. A siker egyik legelső feltétele, hogy e lelkesedés az idővel ne lanyhuljon, sőt inkább fokozódjék. Nem könnyű a munka, amit önként magukra vállaltak. Sőt sokszor keserű csalódások kisérik nyomon ! Az embert gyakran elfogja a lehangoltság, a resignáció a pillanatnyi eredménytelenség láttára. Sokan fel is adják a harcot, szögre akasztják a kitűzött célt s elfásultan az árral kezdenek úszni. Hisszük és reméljük, hogy ez elcsüggedés uraink jelen szövetkezése eseteben nem fog bekövetkezni. De e lelkesedés megemlítése kapcsán legyen szabad kitérnem egy más dologra is. Nagy bajnak tartom, hogy mi általában rendkívül ügyelünk arra, hogy ne tűnjünk fel „harcoló egyháznak.“ S olyannyira hatása alatt vagyunk ez aggságoskodásnak, hogy a békesség okáért még a saját jogainkról is lemondunk. Szinte úgy tűnik fel igen sok esetben e viselkedésünk mintha nem mernénk határozottak, érdekeinkért köröm- szakadtig dolgozók lenni. Pedig ez nagy baj! Ügyünk igaz és szent. Meg kell, hogy győződve legyünk róla. Küzdeni érte nem szégyen tehát, ha mások szemében nem tetsző munkát végezünk is. Legyünk mi is „harcoló egyház“ szent ügyünkért. Vegyünk példát e tekintetben e róm. katholkusoktól. Ha nem veszünk s mindig csak azt fogjuk kérdezgetni: mit is mondanak majd reánk ? — bizony, bizony sohasem fogunk eredményes munkát végezni. Olyan kitartás, olyan lelkesedés, mondhatnám: olyan szent fanatismus kellene a mi szivünkbe is, mint aminővel azok rendelkeznek, akik vég megsemmisítéssel fenyegetnek. Hiú önámítás elhitetni akarni, hogy minekünk nincs jogunk a harchoz. Nem vágyunk az igaz utána, de ha már egyszer fel kell vennünk a fegyvert, küzdjünk úgy mint méltó harcosokhoz illik s ne mindenáron az ellenfélnek akarjunk tetszeni békeszeretetünk türelmünk, elnézésünkkel. És e tekintetben még a „békebontó vádja sem érhet, mert mi csak a kényszerű körülménynek engedve állunk ki a porondra, nehogy minden ellentállás nélkül adják meg elleneink a kegyelemdöfést. Ne keressük a harcot ott, ahol eddig béke, szeretet, megértés volt, de ne habozzunk munkára serkenteni, ahol a mi bőrünkről van szó, mert ez már gyámoltalanság álszemérem volna s méltó jutalma a kiirtatás. Már pedig igazán a jelen esetben: iám proximus ardet Ukalegon! A lelkesedés, kitartás s az egyház érdekében semmi fáradtságtól való vissza nem riadás előfeltétele természetszerűleg a hithűség Hogy e nélkül a „munkára fel“ jelszó fölösleges volna az kézzelfogható. Azért nem is óhajtok a dologgal bővebben foglalkozni. Rátérek azonban tüstént arra, mit a siker szempontjából felette fontosnak tartok s ez a jó példával való elüljárás. Vájjon nincsen-e e téren kívánni való? Legyünk őszinték! Bizony a lelkész nem egy helyen keserűen tapasztalja, hogy épen uraink, akikkel egyébként a magán és társadalmi eletben a legjobb viszonyban van, az istentiszteleteknek vajmi ritka vendégei. Még a felügyelők is! Nem kutatom e körülménynek az okát, nehogy túl hosszadalmas legyek. Különben is e lap hasábjain már volt e kérdésről szó. Csak arra a tényre akarok rámutatni, mily visszás dolog ez és mennyire kárára van egyházunknak. Hiszen köznépünk éber szemmel vizsgálja az úri osztályt, sőt utánozza is sok tekintetben. Ami az urnák szabad, neki is szabad. Hát a keserű kifakadás, „az uraknak nem kell a templom“ vájjon nem vált-e ki hasonló gondolatot nem egy ember agyából: „és én nem vélekedhetem-e úgy“? Köznépünk általában szeret tetteinek sankcionálása végett uraink példájára hivatkozni. Legyen ez egy szent figyelmeztető egyházukat szerető uraink számára s akarjanak minden tekintetben példaképül szolgálni arra nézve, hogy milyen az igazi protestáns ember? Nem kívánjuk azt és népünk sem teszi — hogy most már uraink mindig ott üljenek a templomban. Sok nem is tehetné. De szeretnénk főleg egyházfelügyelőinket hébe-hóba mégis a templomlátogatók közt látni. Mentői többször, természetesen annál inkább örülnénk. Szent meggyőződésem, hogy az felette jó hatással volna népünkre. Lelkem előtt gyakran megjelenik rég porladozó nagyjaink képe, akik mindig elsők voltak ahol az egyházról, templomról, szent ügyről volt szó. Igazságtalanság volna azt állítanunk, hogy e buzgó protestáns urak utód nélkül maradtak. Vannak hál’ Istennek most is világi uraink közül nem eggyen, kikre
